sesam.hu

sesam is Péter Szilágyi, Engineering Manager at IBM Cloud, residing in Budapest, Hungary. This is his playground.

Magyar társadalom- és szociálpolitika, 1990–2015

‘We don’t have public affairs, relations, we don’t talk to each other’, says Ferge, who believes this is why Széchenyi emphasised the need for a host of educated citizens. He didn’t mean a select few but the whole society in general. ‘This is the historical defining factor of Hungarians why citizenry never appeared here. By that I mean the consciousness of what it means to be a citizen with dignity, with rights, who is not less than any other.’ — 444.hu

This is more of a reminder for me not to forget to buy and read this book. I want to have a better understanding of the Hungarian society and why we behave the way we do.

Konzulváros

A legtöbben sznobnak tartanak, mert — a filmekhez hasonlóan — az angol nyelven megjelent könyveket szeretem eredetiben olvasni. Amikor viszont először hallottam China Miéville új regényéről, a Konzulvárosról (Embassytown), már akkor elhatároztam, hogy ezt magyarul fogom megpróbálni, mégpedig a fordító személye, Juhász Viktor miatt. A megnyilatkozásaiból úgy tűnt, benne megbízhatok.

A Stuttgarti utam előtti napon jelent meg a magyar kiadás, este munka után jártam a könyvesboltokat érte. Az Alexandrában pár nappal későbbi megjelenési dátumot mondtak, a Libriben pedig még nem volt. Végül a Fókusz Könyváruházban jártam sikerrel, de ott is a raktárból hozta ki nekem egy srác. Egyébként vicces volt, mert a számítógépbe Konzumváros és Konzolváros címmel is beírták. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Valami Amerikában szerepelnék.

Eddig két Miéville-könyvhöz volt szerencsém. A City and the City tetszett, de korántsem éreztem annyira izgalmasnak, mint az a hypeból vártam. A The Scar címűt pedig Midnite adta kölcsön, és — bár figyelmeztetett, — valóban nem sikerült az első néhány tíz oldalnál tovább jutnom: egyszerűen annyira elvont a történet elhelyezése, amivel nem bírtam.

A Konzulvárosól azt írták mások, hogy ízig-vérig sci-fi. A történetet a főszereplő, Avice meséli, aki az univerzum peremén elhelyezkedő furcsa gyarmat szülötte. A szaggatott gyermekkori visszaemlékezések alapján rekonstruálható a helyszín: egy bolygó, ahol az őslakosok egy olyan nyelvet használnak, amelyet ugyan bárki megérthet, de beszélni csakis a néhány konzul képes. Bár ez kevéssé jellemző, Avicenek sikerül elhagynia a gyarmatot, és világot látnia. Visszatértekor azonban nem csak a tapasztalatai miatt látja másként a bolygót. Akaratlanul is olyan események középpontjába csöppen, amelyek az egész egykori otthonát gyökeresen megváltoztatják.

Ami a fenti fülszövegre hajazó leírásból nem derül ki, hogy a nyelvészet mennyire átitatja a könyvet. Szerintem megfelelő előképzettség híján biztosan csak felületesen értettem a mögöttes tudományt, de még így is rengeteg elgondolkodtató, könyvből merengve kitekintő alkalomban volt részem. Faramuci módon pont ezért (és kivételesen nem a fordítás hiányosságai miatt) van az az érzésem, hogy ezt angolul is de elolvasnám. Kíváncsi vagyok, az eredetiben hogyan van megfogalmazva jópár részlet. Viszont magyarul is üt, de nagyon.

Pont van egy mondat is benne, hogy a fordítással kivédhetetlenül elveszik valami, pontosan idézni most nem tudom. Fordítóként biztosan mosolyra húzódott volna a szám, amikor ideérek.

Meg az is sorsszerű volt, hogy pont a Frankfurtba és visszafelé tartó repülőkön olvastam az első felét, mert sok német kifejezés szerepel a regényben, mint például a mindennapok “tere” a manchmal és az űrutazásra használt immer. De nekem az akkumlátorszörnyek neve, a zelle is gyanús volt, és még sok ilyen van.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett az egész, ahogy egyszerre geek és sci-fi meg bölcsész és nyelvészetet boncolgató. Ha valakit a filozófiai dilemmák foglalkoztatnak, az is bőven talál benne ötletet. És mindezek mellett izgalmas, kíváncsivá tesz, hogy mi történik a következő fejezetben. Avice pedig szimpatikus főszereplő. A borító amúgy nagyon találó, de hogy miért, azt csak olvasás közben lehet megérteni.

Konzulváros

A képen a könyv a frankfurti repülőtér tranzitjában tartózkodik.

Update: Isolde ezt írta a könyvről.

Neil Gaiman a kalózkodásról

Ki a kedvenc íród? Gondolom vissza tudsz emlékezni, hogyan olvastad az első könyvét. Le merném fogadni, hogy nem fizettél érte, hanem valaki kölcsönadta, vagy ajándékba kaptad, esetleg a netről töltötted magadnak.

Neil Gaiman már jó ideje hangoztatja a véleményét, hogy nem feltétlenül üldözendő tűzzel-vassal a kalózkodás, és hogy egy író nem szükségszerűen holdkóros, ha ingyen teszi ki a műveit a netre. Példával is élen jár: egy hónapig az Amerikai isteneket lehetett a neten elolvasni, később pedig a Neverwhere is ilyen sorsra jutott. Teljesen ugyanezek a gondolatok köszönnek vissza egyébként Cory Doctorownál is.

Neil most az Open Rights Groupnak adott interjúban foglalja össze a kalózkodásról, szellemi tulajdonról és az internetről alkotott véleményét. Mivel érdekesnek találtam, készítettem egy fordítást is a videóban elhangzottakról.

Amikor a web elkezdődött, igen morcos voltam az emberekre. Mert feltették a verseimet, feltették a novelláimat… feltették a dolgaimat a webre, és úgy hittem – teljesen hibásan – hogyha ez megtörténik, és nem szólok nekik, hogy vegyék le, akkor elvesztem a szellemi tulajdonom. Ez valójában egyszerűen nem igaz.

Azért voltam mogorva, mert azt hittem, ellopják a munkáim, hogy ez egy rossz dolog. Viszont az idő múlásával két dolog tűnt fel, amelyek sokkal jelentősebbnek bizonyultak végül. Az egyik, hogy azokon a helyeken, ahol kalózok kezére jutottak a műveim – legfőképp Oroszországban, ahol az emberek oroszra fordították az írásaim, és utána megosztották az egész világgal – egyre több és több könyvet kezdtem el eladni. Az emberek a kalózkodás folyományaként elkezdtek felfedezni. Utána pedig elmentek, és megvették az igazi könyveket. És amikor egy új könyvem kijött Oroszországban, egyre több példány kelt el. Csodálatos volt.

Megpróbáltam néhány kísérletet elvégezni. Némelyik igen nehéz volt: például meggyőzni a kiadómat, hogy fogja az egyik könyvem, és tegye ki ingyen. De vettük az Amerikai isteneket, ami még mindig igen jó eladásokat produkált, és egy hónapra feltették a weboldalukra. El lehetett olvasni, le lehetett tölteni. És ami történt, az az, hogy a független könyvesboltokon keresztüli eladásaim (amit mértünk) a következő hónapban háromszáz százalékkal megugrottak.

Kezdtem ráébredni, hogy valójában nem veszít egy író könyveket, nem veszít eladásokat azzal, hogy kint vannak a dolgai. Amikor mostanában ezekről a témákról beszélek, és az emberek megkérdik, hogy mi a helyzet az eladásokkal, amiket elveszítek azzal, hogy másolatok keringenek, hogy elérhetőek a dolgaim, elkezdtem megkérni a közönséget egy egyszerű kézfeltartásos felmérésre. Van-e kedvenc szerzőjük. Van. Jó, akkor mindenki tegye fel a kezét, aki úgy fedezte fel a kedvenc íróját, hogy kölcsönkapott egy könyvet. OK, és hányan vannak, akik úgy találták meg a kedvencüket, hogy besétáltak egy könyvesboltba, és megvették a könyvét, kezeket fel. Ez utóbbi körülbelül 5-10% ha lehet: azok, akik rátaláltak egy szerzőre, aki a kedvencük, akinek megveszik minden megjelenő írását, akinek keményfedeles kiadásban veszik a könyveit, akiért hálásak, hogy létezik és ír, és úgy ismerték meg, hogy vettek tőle egy könyvet. Roppant kevesen vannak ilyenek.

Inkább kölcsönbe kaptak valamit, vagy ajándékba, nem fizettek érte. És így ismerkedtek meg a kedvenc szerzőjükkel. Erről szól ez az egész: emberek, akik kölcsöadnak könyveket. És erre nem lehet úgy tekinteni, mint egy el nem adott könyv. Nem elveszett eladás. Nincs arról szó, hogy valaki megvett volna egy könyvet, de mégsem tette, mert ingyen jutott hozzá. Ami valójában történik, az reklámozás. Több embert ér el az író. Felkelti a figyelmet.

Ezt megérteni egy teljesen új formáját adta számomra a szellemi tulajdonnak. És hogy mit csinál a web. Mert a legnagyobb dolog, amit a web elért, hogy az emberek hallhatnak dolgokról, hogy elolvashatnak dolgokat, láthatnak dolgokat, amiket egyébként sohasem tudtak volna. És úgy gondolom, hogy alapjaiban véve ez hihetetlenül jó.