Január utolsó napján talán még belefér egy tavalyi évértékelő a futásra fókuszálva. 2020 sokminden más mellett a sport éve sem lett nálam.
Az év elején még akár edzéstervre messziről hasonlító tevékenységet is végeztem, illetve a január végén elmentem a Téli Börzsöny Trailre. Ez volt az utolsó verseny, amit azóta teljesítettem…
Februárban összesen két alkalommal voltam futni, alig több, mint 10 kilométert összegyűjtve. Ilyen jól sikerült alapozással neveztem be az utolsó pillanatban a Bükki Kilátások 66.5 kilométeres Hard távjára, többek között mert a rövidebb távok már megteltek. Gondolom senki sem lepődött meg, hogy a felénél fel kellett adnom.
A folytatásban jöttek a tavaszi lezárások, minden versenyt töröltek vagy elhalasztottak, a csoportos futásoknak lőttek. Szerencsére legalább időkorlát nélkül lehetett a szabadban sportolni. Mondjuk ennek ellenére sem toltam túl, hetek teltek el mozgás nélkül, miközben a világ összes létező videókonferencia-platformján állásinterjúztam. Ekkor mondtam le az edzéstervezést is.
Csanyával voltunk gerilla VTM-ezni, meg meglátogattuk a BHTCS néhány csúcsát, ezek nagyon szuper beszélgetős futások lettek.
Nagy-Szénás
Június elején még próbálkoztam, de utána pörgött föl a Svédország projekt, és semmi energiám nem maradt másra. Azért júliusban elmentem a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L-re úgy, hogy amúgy több, mint egy hónapja egy métert sem futottam. Bekúsztam a célba, de jóval a hatórás szintidőn kívül.
Augusztusban a végtelen csomagolás és cipekedés mellett még egyszer elmentem Budapesten négy (4) kilométerre, de azóta az új otthonomban, Stockholmban futok.
Szeptemberben főleg Kungsholmen szigetén futkároztam, majd a hónap végén jött egy — remélhetőleg jó ideig utolsó — költözés a végleges lakásba, Södermalmba. Főleg azért tetszett meg a hely, mert alig kétszáz méterre rögtön egy Városliget-méretű park van (Tantolunden). Később felfedeztük, hogy a sziget déli partja egy szuper kavicsos sétaút, egy vasúti hídon átkelve pedig mindössze két kilométer után kezdődik az erdő (Årstaskogen), ami egyenesen természetvédelmi terület. Észak felé van egy cuki másfél kilométer kerületű lakott sziget (Reimersholme), meg egy másik hosszúkás (Långholmen), amin pár nyaraló és csónakház van, amúgy fával borított. Ezek mind körbefuthatóak. Szintén pár kilométer megtételével elérhető a Djurgården, a város talán leghíresebb zöldterülete.
Långholmen
Amúgy is zseniális Stockholmban, hogy az elérhető futóutak 80%-ban vízpartiak, erdeiek, vagy mindkettő. Annak ellenére, hogy sétatávra van a városközpont, rengeteg állattal is lehet találkozni. A víz mellett gémek és kacsák laknak, a parkokban nyulak rohangásznak, de láttam egyik este egy rókát is. A szomszéd erdőben pedig őzekkel lehet rendszeresen összefutni. (Kungsholmenben meg össze-vissza szaladgálnak a patkányok.)
Tantolunden, balra a vasúti híd, szemben kezdődik az erdő
Mivel versenyezni itt sem lehetett, októberben kipróbáltuk virtuálisan, így lett helyi STHLM Loop érmünk. Ahogy kezdtem visszanyerni a formám, ebbe a hónapba és a következőbe belefért egy-egy házi félmaraton is, főleg, hogy meglegyen a Strava badge. Novembert végül 155, decembert 185 összes kilométerrel zártam, amivel már nagyjából elégedett is tudtam lenni.
Årstaskogen, kivilágított kirándulóút
Később találtam rá a Suunto 3 must-run routes in Stockholm cikkére, amiből az első már a házi útvonalammá vált akkor. Felkészül Lidingö: kicsit messzebb kell hozzá menni, lehet kalandosan komppal, de a lakáshoz legközelebbi piros metró pont Ropstenig visz.
Maradéktalanul azért nem vagyok boldog, jó ideje 2020 volt az első év, hogy egyetlen maratont sem futottam. Nagyon remélem, hogy az idei stockholmi már meg lesz rendezve, meg eljutok haza az UTH-ra is. 🤞🏻
Ilyenkor mindig visszaolvasom a tavalyi bejegyzést, és nagyon cuki a felütés. Little did I know…
Na, mindegy.
Számomra a legmeglepőbb, hogy darabszámban túlteljesítettem 2019-et, bár az is igaz, alacsonyan volt a léc. A megszokott (ambíciózus) ötvenes célból hét jött össze.
Bár még tavalyelőtt kezdtem, egészen tavaly áprilisig tartott ki a Witcher első könyve, a The Last Wish, ami egyáltalán nem a könyvet minősíti, csak épp volt elég más bajom. Nyilván nem véletlenül lett olyan népszerű, amilyen. Szinte biztos, hogy haladok tovább a sorozattal majd.
Anna Gavalda a Goodreads-feeden bukkant fel, így került a kezembe a Szerettem őt. Ilyen tökéletes kiemeléseket lehetett csinálni belőle:
"Az anyai nagyapám, aki orosz volt, mindig azt mondogatta: »Olyan vagy, mint az apád, folyton a hegyekre gondolsz.« »Milyen hegyekre, Muska?« – kérdeztem ilyenkor. »Milyenekre, milyenekre, hát amilyeneket nem is ismersz!«"
Anna Gavalda: Szerettem őt
Ezután mindent már Svédországban olvastam. 🇸🇪
A következő olvasmányom a Slaughterhouse-Five képregény-adaptációja volt:
The Slaughterhouse Five Graphic Novel is one of the first adaptations I've seen that felt like a completely new thing in a good way. I bet Vonnegut would have loved it. https://t.co/YGc5yUnwIF
Sokáig nem voltam vele tisztában, de a Schindler's List egy könyv alapján készült, az eredeti címe Schindler's Ark, és Thomas Keneally a szerzője. Az események időrendje egészen más a könyvben, de a fő motívumok azonosak.
Pfliegel Dórával, a Feleséged története írójával, együtt dolgoztam az első munkahelyeim egyikén. Sajnos a regénye nem lett az én csésze teám.
A nagy költözési lázban kerestem valamit, amit úgy lehetett felvenni-letenni, mint egy mobilos játékot, ezért olvastam újra Dan Brown Deception Pointját. Az mindenesetre figyelemreméltó benne, hogy ahhoz képest, hogy lassan tizennyolc éves lesz, elég jól öregedett, ami nem igazán a techno-thrillerek sajátossága.
Végül sikerült megszerezni a Horizon: Zero Dawn világában játszódó képregény-sorozat első gyűjteményes kiadását. A The Sunhawk főszereplője Talanah, a Redmaw sidequestből. Nagyon jó választás volt az illusztrátor, aki előtte csak mint rajongó készített rajzokat:
A harmadik héten kevesebb idő maradt mászkálni, a hétvégén viszont elmentünk körülnézni az IKEA-ba. Stockholmtól délre található az IKEA Kungens Kurva: 1965-ben nyílt mint a világon a második áruház az älmhulti raktár után. Sokat vártunk a helytől, de nem számoltunk azzal, hogy épp átépítik, így eléggé csalódás volt: nem voltak berendezett szobák, egy csomó terület le volt kordonozva, ami bútor kint volt, az is láthatóan megviselten és piszkosan kókadozott. Meg persze egy szombat délután itt is óriási tömeg van, a bejáratnál még szakaszos beengedésbe is belefutottunk. 2022-ben lesz kész majd elvileg.
bejárat 1960s
Hazafelé új megvilágítást fedeztünk fel a T-Centralen metróállomáson. Tény, ezzel nehezebb elszaladni a rendőrök elől.
🏳️🌈
Arról, hogy milyen a skandináv (legalábbis a norvég) óvodai elfogadás-oktatás, fáradjatok át Isoldehoz.
Kedden körbesétáltuk a szigetet, amin jelenleg lakunk. Kungsholmen kerülete nagyjából 10 kilométer, és kiváló gyalogos-kerékpáros útvonalon lehet a parton közlekedni.
Csütörtökön szitáló esőben indultunk lakást nézni. A helyi ügynökségből Sofie vitt körbe autóval a lakásokba. Külön felhívták a figyelmünket, ha aznap még más is megnézte a potenciális albérletet, ugyanis elképesztően gyorsan elkelnek. A svéd törvények szerint egy szóbeli igen is szerződéssel ér fel, úgyhogy ha nem siet az ember, lecsúszhat a bérleményről.
A csapatom még korábban mesélte, hogy elég szigorúan van szabályozva, hogy milyen rendszerességgel kell karbantartásokat, felújításokat végezni, úgyhogy nincsenek vállalhatatlan, omladozó házak. Fura is volt, hogy a kapott lehetőségeknél néha olyan építési idők voltak megadva, hogy 1901, de az épület jobban festett, mint a legtöbb pesti új építésű…
Majd Södermalmban fogunk lakni, egyelőre sok nem látszik berendezés nelkül.
Ezzel a cuki Embraerrel mentünk Amszterdamig. Húsz perc rémült pakolás után szálltunk taxiba, mivel jól elaludtunk, de utólag kiderült, kár volt izgulni: alig lézengtek az A terminálon.
PH-EXA | Embraer ERJ-190
A fontosság egyértelmű.
Non Priority ↙️ ↘️ Priority
Viszlát, Budapest!
Schiphol felé.
Sokak számára ismerős lehet, hogy Svédországban – főleg a régebbi építésű házakban – nincs mosógép-kiállás a lakásokban, hanem egy lakóközösségi mosókonyhában lehet mosni, ahová időpontot kell foglalni egy ilyen táblán.
Mi vagyunk a KORNELL
Kedden semmi dolgunk nem lévén turistáskodtunk az óvárosban.
Riddarholmskyrkan Stockholms stadshus Söder Mälarstrand Sveriges Riksdag 🇸🇪 🇪🇺
A T-Centralen állomásnál lévő Åhléns áruházban fel van építve egy Lego modellje az épületnek, a modell ajtaján pedig épp viszik be a modell modelljét.
LEGO Åhléns LEGO Åhléns in the LEGO Åhléns
Húsgolyót természetesen kellett enni, a fertőtlenítést pedig a helyi gin-főzde szolgáltatta.
Panaszkodni a ki tudja mióta elhúzódó slusseni építkezésről kell.
Aztán behajóztunk a 82-es vonalon Djurgården felé. (A helyi tömegközlekedési jegy pár kompra is érvényes.)
hajadismijen Gröna Lund
Amúgy itt az ideiglenes szállás, Kungsholmen városrészben.
a másodikon lakunk
Másnap leteszteltem a mosást és a szárítógépet. Van még egy cucc lent, ami szerintem mángorló, de nem mertem beüzemelni.
mángorló?
Természetesen minden instrukció svéd.
Ma pedig a 82-es vonalat néztünk meg, ezzel egészen hosszan, 50 percen át lehet hajózni.
Nordiska muséet, Vasamuséet Skeppsholmen 🛳 Gud Fader på Himmelsbågen
Nehéz elhinni, de egy héten belül másodszor is sikerült kiszöknie a Mokkának. Hallottam olyat is, hogy egy macska megérzi, ha a háztartás költözik, és inkább elmegy… Mindenesetre most sikerült úgy meglógnia, hogy senki sem találta meg, hiába nyomtattam posztereket, meg kutattam utána naphosszat. Szegény Mokka… nagyon hiányzik a fekete szőre, meg hogy néz.
Szegény Mokka, remélem, jól van… 😭
Eközben a költözés a finisbe ért: kevesebb, mint 11 óra múlva felszáll az amszterdami gép. Elköltöttem az utolsó vacsorát itt. (Rakott karfiol.)
Csütörtökön jött három lengyel, és pikk-pakk négy és fél óra alatt összecsomagolták az egész lakást. Én voltam a legjobban meglepve, hogy angolul szóltak a telefonba, mert az előzetes felmérést még egy magyar csávó végezte. Viszont tényleg nagyon profin, szisztematikusan betekertek mindent papírba/buborékfóliába, és bedobozolták őket. A ládák kaptak feliratot, hogy melyik szobához tartoznak, és mi a fő tartalmuk. Ebből aztán a végén kaptam egy listát. 52 elem lett a vége, ami nagyjából megfelelt az eredetileg becsült 8 köbméternek. Ez egy kétszobás (nappali, háló) lakás tartalma bútorok nélkül. Úgy nyelte el a Peugeot furgon, hogy még maradt hely.
Stuff
Kicsit beszélgettem az egyikükkel, mesélte, hogy amúgy taxis Krakkóban, és az utóbbi egy hétben tíz országban voltak. A mi cuccaink is a végleges címig egy németországi raktárban pihennek majd.
A lakásom sok előnye mellett rendelkezik egy olyan hátránnyal, hogy nem túl könnyen szellőztethető. Nincsenek ugyanis egymással szembeni ablakok, és az elosztás olyan, hogy maximum L alakban lehet nyílászárókat kinyitni. Ezek közül az egyik a konyha ablaka, amit növényekkel barikádoztam el, tehát inkább csak bukóra nyitható, illetve a bejárati ajtó.
A fentiek miatt ha az éjszakai hűs levegőt szeretném kihasználni, nyitott ajtóval muszáj szellőztetni. A Mokka meg, aki soha nem ment a folyosó közelébe se, kihasználta ezt, és kiszökött a dögje. Félénk állat lévén az üldözésem pont ellenkező hatást váltott ki nála, és elkezdett a lépcsőházban lefelé haladni.
🩸
Amikor sikerült beszorítanom egy lengőfolyosóra végső kétségbeesésében megpróbált felmászni az ereszcsatornán. Ekkor tűnt jó ötletnek megfogni, hátha haza tudom cipelni. Nos, a Mokka pont annyira puha állat, mint gondoltam… addig a fél másodpercig, ami után elkezdett darálthússá karmolni és harapni.
Mire leápoltam a kezem eltűnt persze. (Meg összevéreztem az egész lépcsőházat.) Nyitott ajtónál aludtam egy hálózsákban, és kitettem kaját, hátha hazajön, de nem volt szerencsém. Másnap szembejött a belső udvarban, miközben portyáztam. Már fáradtnak tűnt, de nem sikerült beterelni a hordozóba: átugrotta, és megint elszaladt az ismeretlenbe.
Ekkor írtam a lépcsőház Facebook chatjébe, hogy (el)veszett cica kerestetik, szóljatok. Este csengetett egy pár, hogy hallották, hogy én lehetek a gazda, és az átellenes épület lépcsőfordulójában gubbaszt.
Nem bíztam a véletlenre… munkáskesztyű az autóból és egy pokróc segítségével sikerült befogni. Nagyon hálás vagyok a lakóközösségnek, hogy segítettek, nem ehhez vagyok szokva, bevallom.
A karmolások kapcsán elmentem a szomszéd utcában a sebészetre, hogy mégis túlélem-e, kaptam tetanusz injekciót és antibiotikumot. Így öt nappal később már a daganat is lement a kezemről, és úgy fest, megmaradok. Mokka meg néz. 👀
Mivel az első hónapra ideiglenes szállást kapok, a lakás berendezése pedig raktárban pihen majd, olyan dolgot nem csomagoltathatok el, ami nem bírná ezt ki, például a szobanövények. Úgyhogy meghirdettem a Twitteren, hogy csokiért cserébe jöhetnek örökbefogadók.
Prius, és a 🌳 (📷: @szoges)
Így lett gazdagabb @szoges, @fangiojecky, @dw1, @Lilla_Hargita és @marharepa növényekkel, jelesül elment egy mobil fa (nem tudom, milyen), egy nád 🌾, három szobai futóka, két vitorlavirág, egy fikusz, két sansevieria, egy aloe vera, egy zöldike, egy mikulásvirág, egy legénypálma és egy vízipálma.
Az Auris megeszik egy ~3 méteres nádat
@rblc81 pedig elviszi majd a kicsit tetves, de nagyon igyekvő leandereket, apukám pedig boldogan jelentkezett a nárciszhagymákra.
Elég fura a lakás növények nélkül, de jó helyük lesz! 🌿
Nemsokára egy alcímváltás lesz időszerű, ugyanis a hónap végétől Stockholmban folytatom tovább. 🤩
Emigráltam már egyszer Japánba öt és fél évre, de ez most egy kicsit más lesz. Akkor kaptam egy repülőjegyet meg egy 23,5 kilós bőröndöt, hogy elkezdjem az egyetemet a Föld másik felén…
Most ha jól számolom eddig hét céggel egyeztetek napi szinten, ugyanis a szerződésem része egy relokációs csomag. Egy ügynökség fogja össze az egészet, a többiek pedig intézik a repülőjegyet, a költözést, az adózást, a lakáskeresést Stockholmban, a bankszámlát és egyéb adminisztrációt. Nekem csak azt kellett megmondani, melyik nap szeretnék utazni (augusztus 24.) és mikor jöjjön a költöztető cég, hogy bedobozolja a lakást (augusztus 19.). Külön kitétel volt, hogy én ne csomagoljak semmit előre, mert akkor nem érvényes a biztosítás. 😶
I didn't run so much as a meter in July and June wasn't much better either. With the pandemic, being unemployed, searching for a job, and doing an inordinate number of interviews I simply had no urge to train at all. So it seemed an excellent idea to sign up for a 35km, 1500m D+ trail run in Börzsöny, the most badass mountain in Hungary. My game plan: wing it, and see what happens.
I knew I could do it, but had no illusions. This is known as the hardest track of the Nyúlcipőbolt trail series and let's face it: in the past weeks I tended to get out of wind taking the stairs to my fourth floor apartment… so who was I kidding?
Still, finally, the atmosphere of a race! Arriving to the race center, greeting old acquaintances, getting ready, checking the compulsory gear, tightening the straps, the countdown to the start. Ah, how I've missed all this!
I managed to keep a good enough pace until the first checkpoint, but things started to go downhill from there at an alarming rate. I got dizzy at the refreshment desk just by leaning forward a bit. Then during the subsequent climb I had to sit down on a rock only not to faint. Boy, was I out of carbohydrates!
It was during this incline that I was overtook by the runner I thought to be the last. I was spent. I knew the track, I wasn't even halfway, and I was running out of water. Things didn't look good, and I had half a mind to call it quits. But this was Börzsöny, the mountain where you cannot quit, because, well, it's mostly wilderness, and there are no shortcuts.
With no other option but to soldier on I got a little bit of respite on the "runnable" part (red triangle sign) towards the next stop, the big cold mountain (the Hungarian name literally translates to that).
This second checkpoint was about to close up business when I arrived. I was in survival mode by then. I even forgot my flasks: one of the crew members brought them to me after I left. (Huge thanks!)
Only having a mathematical chance of matching the cutoff time, I took it easy. I didn't know when the checkpoints closed, and I arrived a couple of minutes late to Csóványos, the last hilltop. The crew had already left. I caught up with them just a little later while they were collecting the signal ribbons of the track.
Fortunately, at that point finishing was as easy as following a hiking sign to the race center. I caught up with another crew member dismantling the track and ended up arriving fifteen minutes later than the cutoff time. I wasn't even dead last, turned out a girl finished after me so I snatched the penultimate place. We both got medals (against the rules), but yeah, this was an official DSQ.
Börzsöny — as always — was stunning, but unforgiving.
