Átlagos nap a Körúton, csak kicsit több van mindenből:
Rabbit biciklizős írásában találtam.
Nem áprilisi tréfa, tényleg voltam Stuttgartban. Az alábbi exkluzív képen I. “Szakállas” Eberhardtnak, Württemberg hercegének lovasszobrával pózolok a stuttgarti várban a szombati érkezésemkor.
Stuttgart első számú nevezetessége az autógyártás, itt székel a Mercedes (Daimler AG) és a Prosche is. Annyira erre épül az egész város, hogy a vasútállomás tornyán egy éjszaka világító Mercedes jel díszeleg, meg persze az utcák is tele vannak mercikkel. Mint ipari központot, a második világháború alatt alaposan szétbombázták, így a régi épületekből nem sok maradt meg, de áll még azért a régi vár és az új kastély.
Az újabb épületek inkább a szocreál stílusra emlékeztetnek sajnos, mint például Baden-Württemberg tartomány parlamentje. Aztán érdemes még megemlíteni, hogy a város jelenleg erősen fel van túrva a Stuttgart 21 projekt keretében, ami egy vasútfejlesztési program sok új vonallal és alagúttal, és ami már-már a mi négyes metrónkra emlékeztet a terveket messze túlhaladó költségeivel.
Tesó kórháza Esslignenben van, ami Stuttgarttól 14 kilométerre található, és legjobban Budához lehet hasonlítani szerintem, dimbes-dombos kertes családi házas agglomeráció. A kórház nagyon pöpec, az épületek újak vagy felújítottak, az a pár lézengő dolgozó pedig meglehetősen nyugodtnak és kisimultnak tűnt. Persze a húsvét miatt az egész hétvégére elmondható, hogy a fű se nőtt, de ettől függetlenül is érezhető volt a másabb légkör.
Vasárnap bóklásztunk Esslignenben. Igazából egy nagyon cuki bajor kisváros, amit legjobban talán a kilátás a várából szemléltet. Itt sokkal több megmaradt épület van, mint például a régi városháza. A vár is elég menő, szép kilátással, és rengeteg hegyre fel vezető lépcsővel. A képeken azért látható, hogy a nap nem nagyon sütött, sőt reggel még némi hó is is szállingózott.
Meg még az is volt, hogy találkoztunk egy vacsora erejéig Nicole-lal és Stefannal, akik a nagyszülőket mentek az ünnepekre meglátogatni Stuttgart másik oldalára, és hazafele beugrottak Esslingenbe, de erről nincs kép.
Kitaláltam, hogy a hosszú hétvégén meglátogatom tesót, akinek most lett meg az approbációja. Az egész onnan indult, hogy kíváncsi voltam, mégis mennyi egy repülőjegy arrafelé, és a Liligo olyan ajánlatot adott, ami Frankfurtba repülő, onnan pedig vonat. Vonatozni amúgy is jó, megnéztem tehát a MÁV-ot, aminek a nemzetközi utazás oldalán roppant ígéretes ajánlatok szerepeltek.
Persze online szinte semmit nem lehet náluk elintézni, úgyhogy inkább ma munka után eltekertem a Keletibe. Az első sokk a nemzetközi pénztárnál ért, ahol rengeteg ember volt összezsúfolódva, és kiderült, hogy számot kell húzni. Végül nem volt annyira vészes a húsz előttem lévőt kivárni szerencsére, de őszintén szólva nem erre számítottam.
Aztán arra is fény derült, hogy a kedvezményes ajánlatok nagyon limitáltak, valamint legalább három nappal előtte kell lefoglalni, és most a húsvéti időszakra amúgy is betelt az egész. A nem kedvezményes jegyek meg 100 Euró fölött vannak. Nézett rám lesajnálón az elképesztően pökhendi pénztáros néni, hogy bizony a német vasút ilyen drága.
Ja, akkor inkább repülök. És tényleg, a legjobb módszer a Lufthansa AirRail, elrepülni Frankfurtba és onnan vonattal Stuttgartba. Nyilván gyorsabb a közvetlen járat, csak ez harmadannyiba kerül. A Frankfurt — Stuttgart ICE amúgy 60 Euró lenne magában a Bahn.com szerint, ehhez képest a Lufthansa olcsóbban adja a vonatjegyet jelentősen. Úgyhogy szombaton irány Németország!
A nagy ünnepi hóhelyzetben nekem is sikerült részt vennem, igaz, a körülményekhez képest nagyon könnyen megúsztam a dolgot.
Csütörtökön, 14-én kellett hazajönnöm Szolnokra Budapestről. Először azon akadtam le, hogy 19.23-kor elmegy az utolsó IC, utána már csak két gyors és személyek vannak, én pedig szerettem volna biztosítani a helyem nagy tömegre számítva. Aztán mondták Twitteren, hogy ez már egy jó ideje így van. Végül maradt a kilenc órás gyors, amiről az is kiderült, hogy átszállós.
Gondoltam, ha már IC nincs, és csak Ceglédig megyek vele, legalább veszek egy első osztályú jegyet. Amennyit mostanában hazamegyek, nameg pénz és sárm, satöbbi. Ehhez képest a vonat úgy nézett ki, hogy az elején volt egy első osztályú vagon, amire A4-es papírokkal kiragasztották, hogy az valójában másodosztály, és csak egy fél kocsinyi maradt ténylegesen első, ami annyival különbözött a kocsi másik felétől, hogy fehérrel be volt húzva a fejtámla. Kellett nekem igényeskedni. Ráadásul sokan sem voltak, gondolom addigra már mindenki hallott a hóhelyzetről, és nem indult útnak.
Ceglédig teljesen eseménytelen és késésmentes volt az út, kint nagy nyugalomban zuhogott a hó.
Cegléden egy sebesvonat volt kiírva, amit 50 perc késéssel vártak, az én személyem viszont már bent állt, úgyhogy beültem inkább abba. Nagy meglepetésemre volt rajta Wi-Fi, de aztán gyorsan kiderült, hogy felcsatlakozni lehet, de net az nincs.
Pár perccel az indulás előtt megérkezett a sebes, és ment is tovább. Nem sokkal utána pedig elindult a személy is, amin — akkor úgy tűnt — egyedül voltam, úgy is éreztem magam, mint Kádár az Ezüst Nyíllal. Az ablakon kinézve fura volt, ki szórakozik egy vagonnal odébb a stroboszkópjával, de aztán láttam, hogy a mozdony áramszedője húz olyan íveket a fagyott felsővezetéken, ami bevilágítja kétoldalt a szántást.
Végül háromnegyed 11-re értünk Abonyba, ekkor kellett volna Szolnokon lenni. Itt végigsétált a kalauz, és a rendkívüli időjárási helyzetre hivatkozva közölte, a vonat nem megy tovább, leszünk kedvesek mi néhányan átszállni a szomszéd vágányon álló régi ismerősre, a sebesvonatra.
A sebesen két srác felvilágosított, hogy a vonat valójában Záhonyig menne, de nekik már szóltak, hogy ne reménykedjenek, Szolnoknál tovább tuti nem fog. A város határában még rostokoltunk kicsit, elhúzott egy vonat szembe, aztán beálltunk egy másik vonat mögé. Az egész állomás tele volt veszteglő vonatokkal, úgy látszott innen nem ment semmi tovább.
Szóval végül fél óra körüli késéssel három vonatot megjárva tettem meg a 100 kilométert. A többtíz órára hóban rekedt autósokhoz és vonatozókhoz képest persze jól jártam.
Azt hiszem, senki nem fog leesett állal csodálkozni azon, ha elmondom, a korombeli*, jól képzett, nyelveket beszélő barátaim közül többen is elhagyták a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.
Ketten közülük blogot is írnak, KTamás Göteborgból tudósít, sLD pedig Londonból ír. Tamás ijesztően hatékonyan űzi az énblogolást, szinte minden nap van új bejegyzés a mindennapi életről, munkáról vagy legalább egy kép kompokról. Dávid blogjában meg az a tuti, hogy az eleje még itthon kezdődött, és olyanokról van benne szó, mint az interjúk, meg hogy hogyan lehet addig eltengődni, amíg az ember nem tud albérletet vadászni magának. Neki amúgy van egy szakmai blogja is fejlesztő vénával rendelkezőknek.
Valószínűleg tényleg az van, hogy atipikus élethelyzetekben (azaz például külföldön) történnek az emberrel Érdekes Dolgok, amiket le lehet írni. Ennek a naplónak is a japán tartózkodásom alatt volt a fénykora. Mármint leírhatom én, mennyire felidegesített ma reggel is, hogy mindig van egy idióta, aki rááll a zebra-bicikliútra a kereszteződésben a Margit híd budai hídfőjénél, de kétlem, hogy bárkit is nagyon izgatna.
* Igazából fiatalabbak. Sóhaj.
On the basement level at Ginza Station there is a Sushi restaurant that holds three Michelin stars. I could have walked by it during my stay in Tokyo and not even notice it. Sukiyabashi Jiro (すきやばし次郎) is lead by head chef Jiro Ono, aged 85. Jiro Dreams of Sushi is the documentary that tells his story.
It’s simply astonishing that after seventy-five years spent honing his skills in the same line of work he still talks about getting better. Despite the fame, he still follows the same routine, takes the train to work, his eldest son – now in his fifties – rides a rickety-looking bike to the Tsukiji fish market. If there’s anything to take away from this move, it’s that talent by itself is meaningless without dedication and diligence.
If you’ve ever had sushi, go see this movie. (And think again.)
via: @Kelt
“Starting 10 May 2012 the online ticket system of the Hungarian Railways supports mobile payment of some types of tickets along with credit and debit cards” boasts the newsletter. On the attached image a woman is holding a phone with the tagline: “Train tickets at the push of a button – now on mobile as well.”
Does this mean they finally added a mobile-friendly version of the e-ticket site? Did they release an app for smartphones? Well, actually, none of the above.
This only means one thing: instead of using a card, you can enter a phone number, to which a text is sent, to which you have to reply ‘ok’ – at your own expense! – and then the ticket price will be added to your mobile phone bill. So much more comfortable.
Because, I’m sure, what prevented people from buying train tickets at the notoriously user-unfriendly e-ticket site of the Hungarian Railways was the fact that they didn’t have a debit card.
Dear MÁV, you’re doing it wrong.
A szombati Nagyításban pont a híres tokiói halpiac is szerepelt, ahol én is jártam. Durva belegondolni, hogy pár nap híján közel hét éve.
Mindenesetre mivel ezek a képek már sehol sem érhetők el, itt egy kis privát nagyítás a Tsukiji halpiacról (築地市場) 2005-ből. Sushi-kedvelőknek ajánlott.
What better publicity for our capital than from the mouth of Alice Cooper himself.
Mindig szidjuk a MÁV-ot, én is szoktam. A legutóbbi jegykiadó automata rendszer összeomlás például igen nagy blamázs volt. Ehhez képest csinálnak nagyon szuper dolgokat is, amik viszont mintha nem kapnának túl nagy publicitást. Legalábbis a közelmúltig erről a térképes vonatkövető rendszerről nem hallottam, pedig már biztosan jó ideje létezik. Szépen el van rejtve a Vonatinfo gomb alá a MÁV-Starton.
Pedig mennyire menő már, hogy lehet nézegetni, hogy akire épp vársz, hol tart. Minden pötty egy-egy vonat. Rákattintva feljön oldalt a menetrend és a valós idejű késés-információ. Ezen kívül lehet keresni vonatra, állomásra, útvonalra is.
De miért nem reklámozzák ezt az állomásokon például? Akár egy-két képernyőt is ki lehetne pakolni, amin ez fut. Arról nem is beszélve, mennyire király mobilalkalmazást lehetne erre építeni, főleg ha egyből beépítik a jegyvásárlást is, ami jelenleg eléggé katasztrófa. Azt már csak halkan merem mondani, hogy az angolok mintájára még játékot is lehetne csinálni a vonatozásból.
A MÁV nem egy menő, fiatalos cég, pedig lehetne.