I set up another Tumblr (remember my last project?) to track the progress of my marathon training at sesamruns.tumblr.com.

Plans fall through, don’t they? I got ill on last Thursday and I’m still on antibiotics since then. This week every day there was some kind of meeting or event in the evenings so I couldn’t go running. Also as a result of leaving home at half past eight and getting back at close to midnight I couldn’t make myself wake up early for a morning run before getting to work either. 9-to-5 really doesn’t give much room for anything else it seems. (Yes, I know I’m lucky and everyone else works 15 hours a day.)

These days when going home I’m usually exhausted, mostly not physically just mentally. Zombified would be the word.

Anyway, I’m fighting back. Inspired by the marathon relay I decided it was time I did something about my development as a long distance runner.

Armed with a lent book in the following days I plan to finalize a training schedule and – when I have the money for it – sign up for both the 25th Nike Budapest Half-Marathon (5 September) and the 25th SPAR Marathon (26 September).

With that I’ve also decided to pursue a more or less straight edge lifestyle: I wouldn’t for the life of me go vegan but I can drink less alcoholic beverages and coffee for sure.

We’ll see how it goes.

Crossing of my list another thing I haven’t done before: participating in an official organised running event.

How I ended up as a member of a marathon relay is somewhat complicated: an ex-colleague of mine saw the Facebook ad of her ex-colleague who was looking to find a 6th teammate, and  promptly she set us up. (The team had lost a member because due to the heavy rains and flooding the race had to be delayed.)

It was an interesting experience to run in a race. The proximity of other runners can both be a source motivation and desperation. When I had my turn (2nd leg) I was quite happy to see how many others I was easily able to take over during the first 1,5 km or so. Later on though this exhilaration induced starting speed took its toll when I tried to keep it up during the long and extremely hot riverside section. I ended up finding another contestant with a similar pace and followed her for the most part.

The refreshment tables were a pleasant change from my usual runs when I have to scour for sources of water constantly. (And Hungary is a lot less equipped with public wellsprings than Japan.) I particularly enjoyed the spray shower, albeit it lasted for only a fraction of a second if ran through.

Our team consisted of amateur runners and was aptly named Váltáska, a word play on the similar words for baton exchange and shoulder bag. Despite the scorching heat our cumulative time was just 7 seconds above 4 hours and 5 minutes. My leg lasted 37′16″ according to the Nike+ chip, which proved to be perfectly precise: it announced the 7km mark just as I was handing the baton over.

Remek videó arról, hogyan kerül a levegő a Nike Air cipőkbe:

Kitört a tavasz, és a meteorológusok riogatása ellenére kifejezetten jó idő volt a hétvégén.

Szobaton el is futottam a körúton a Margitszigetig, majd ott köröztem párat: 15 km lett az eredmény úgy, hogy az utolsó ötösön már elsősorban túlélésre játszottam, nem egy sétálós száz méter is belekeveredett az útvonalba. Mondjuk az sem segített, hogy reggel mindössze egy kávé és egy alma elfogyasztása után indultam neki a sportolásnak. A végére már igen csak ki voltam száradva.

Minden esetre éreztem potenciált a dologban, és előrelátóan két szendvicset és fél liter vizet felvéve indultam el vasárnap. Meg is lett az eredménye: elsőként magyar földön is teljesítettem a félmaratont.

Az iPod szerint annyira nem is rossz idővel, ami nem hivatalosan még annál is jobb: nem keveset csal ugyanis a Nike+ mostanában. A rekortán ugyebár 5 350 méter, azaz négy kör lenne egy félmaratoni táv (21 097,5 m). Már korábban is feltűnt, hogy mintha kevesebbet mérne a chip, mint a szigetkör, pedig becsületesen követem a pályát, és a derékszögű kanyaroknál sem csalok. Nos, a negyedik kör végén épphogy 12 mérföldnél állt a számláló a 13.1-ből, ami azért jelentős különbség. (Ha félmaratonra állítom az iPodot, akkor minden beállításra fittyet hányva elkezd mérföldben számolni.)

A négy szigetkört pontosan 2:00′ alatt tettem meg, tehát kevesebb mint két óra alatt abszolváltam a félmaratoni távot igazából. Azért ha a fene fenét eszik is alapon lefutottam a maradék 1.1 mérföldet a Nike+ kedvéért, így a “hivatalos” időm 2:13′18″ lett. A következő alkalommal viszont újrakalibrálással kezdek, az biztos.

Már arra is gondoltam, mi van, ha a Nike szándékosan más beállítással árulja a chipeket Japánban, tekintve az ázsiai emberek általában alacsonyabbak, illetve aránytalanul rövidebb a lábuk. Nekem meg csak itt a szigeten tűnt fel a mérési anomália. Érdekes viszont, hogy amikor tesómmal együtt futunk, akkor szinte teljesen szinkronban mérnek a cipők, és ő a futópályán is helyes eredményeket kap.

Két dolgot hiányoltam viszont a Margitszigeten. Egyik valamilyen közösségi vízforrás. Láttam ugyan telepített csapokat, de nem úgy tűnt, hogy mostanában be lettek volna üzemelve. Tud valaki olyan csapról vagy kútról, ahol a kiszáradt futó olthatja a szomját? Vagy az egyetlen megoldás az, hogy vizet kell magammal cipelnem.

A másik dolog, ami felmerülhet egy kétórás etapnál, az a kiválasztás lehetősége. Ahogy köröztem egyedül az Árpád híd aljánál láttam egy feliratot, de az egy lelakatolt, lepusztult  WC-hez vezetett. Mások ezt hogy oldják meg?

Kicsit macerás, hogy hatra érek haza, így nem lehet futni.

Mára akut mozgáshiányom odáig fajult, hogy a nem túl ideális időjárási körülmények ellenére elindultam este felfedezni a Margitszigetet, mint a legközelebbi helyet, ahol futni tudok. Mivel Japánban lettem Nike+ addikt, még sosem volt alkalmam szigetkörözni. Talán gyerekkoromban voltam ott szülőkkel…

A hídépítés miatt a villamos nem áll meg, és rögtön az alagút, amivel át lehet jutni a híd másik oldalára sokkhatásként jelentkezik, ugyanis vaksötét van benne, valamint hólé és rácsok. A Quakeben lehettek ilyen depresszív és baljós pályaelemek.

Én balga amúgy reménykedtem, hogy az egész futópálya ki van világítva, de persze nem, csak egy része. Bár így utólag visszagondolva Japánban sem volt nagyobb világosság esténként, ott valahogy mégis nagyobb biztonságban éreztem magam.

A hótakarítást sem vitték túlzásba. Igaz, amikor főútvonalakon áll a tízcentis hó, nem elvárható, hogy egy makornyi megszállott kedvéért nekiálljanak rekortánt söpörni. Valami géppel lenyomattak két-három sávot, és annyi. Természetesen a viszonylag sima talpú futócipőben korcsolyázni lehetett rajta.

Sok futóval nem találkoztam, de meglepetésemre mindenkinek volt futónadrágja. Fáztam is a melegítőmben, aminek csak a nevében volt meleg. Most vagy csak a felszereléssel rendelkező őrültek futnak ilyenkor, vagy mindenki jobban áll, mint én. Ilyenkor telente igencsak megdől az általános tévhit, hogy a futás olcsó sport.

Hogy a pálya startvonalához hogy lehet eljutni, azt nem sikerült kiderítenem, ugyanis a Futócentrum mögött van konkrétan. (Valaki tapasztaltabb?) Én a buszfordulónál léptem be a körbe, ami a képen körülbelül az első kilométernél van.

Aztán annyira megtetszett a dolog, – nameg ha már kibumliztam odáig, csak nem fogok rongyos öt kilométernél megállni – hogy két kört toltam le. A Nike+ chip szerint ez kereken 10 km, a hivatalos táv pedig 10,6 lenne, de nyilván a hóval borított rekortánt lehetetlen volt követni. Majd kevésbé havas időben újra bemérem.

A megelőzötteim között egy japán párocska is volt, a Green Dayen át hallottam a lányt, hogy ええぇぇ〜！

Szóval közben viszonylag gyorsan sikerült megszereznem a gépem. Igazából meg is lepett, milyen kooperatív volt a vámhivatal: egy iskolalátogatásival igazoltam, hogy Kobében tanultam, és írtam egy nyilatkozatot, hogy már legalább fél éve használom a számítógépet. Ehhez képest én arra számítottam, hogy majd minden állításom megkérdőjelezik majd, és többféle hivatalos szervtől kell majd igazolást beszereznem, esetleg megbukik az egész azon, hogy nem voltam a japán címemre állandó lakosként bejelentve. Minderre nem került sor, hanem körülbelül háromnegyed óra ügyintézés után átvehettem a csomagom.

Amúgy ha valaki hasonló helyzetbe kerülne, az idevágó vámszabályok szerint a következő feltételeknek kell eleget tenni a vámmentességhez: legalább 12 hónapos tartós külföldi tartózkodás, a behozandó árut legalább fél éven át a származási országban kell használni, valamint az import nem lehet kereskedelmi célú, csak magán.

Az iMac megérkeztének folyományaképp végre szinkronizálni tudtam a telefonom és az iPodom, hiszen ezek az asztali gép iTunesához voltak hozzárendelve. Így rögtön lendületet kaptam további futáshoz is, hiszen bár nyilvánvalóan a testmozgás a lényeg, az én geek lelkemnek mégis kell, hogy a nikerunning.com díszes Flash chartjain követhessem nyomon a munkámat. Ráadásul GhostPunk a Twitterről meghívott egy barátságos “ki fut többet” versengésre, úgyhogy muszáj volt a hideg ellenére kicsit aktivizálni magam.

Sokan elhűlnek (jaj), hogy ezekben az ordas mínuszokban hogy lehet futni. Nos a helyzet az, hogy nem nagyon fázom sohasem: a réteges öltözködés és a folyamatos mozgás melegen tart. Egyedül a lábam szokott kihűlni kicsit, de ez nem is csoda, hiszen azt csak egy szál melegítő fedi általában, ellentétben a póló-pulóver-dzseki kombóval fent. Nyilván valami téli futásra optimalizált lábtyű nem ártana, de ahhoz bankot kéne rabolni.

Sokkal kellemetlenebb volt, hogy a kertvárosi jellegű utcáink a következőképpen néztek ki a napokban: alul eljegesedett vagy letaposott kemény réteg, amit vagy kicsit olvadt latyak vagy fagyott porhó fedett. Namost ezen futni az én kis alapvetően nyárias jellengű sima talpú cipőmben olyan volt, mintha a strand homokjában kellene előre jutni, vagy tükörjégen szaladni. Úgyhogy sebességrekordokat nem fogok megdönteni mostanság, de legalább – remélem – rövidebb távon is nagyobb izommunka megy végbe.

Amúgy kedves Nike, ha ezt olvassák, megtámogathatnának mondjuk egy pár cipővel cserébe a marketingért, mert az enyémen már konkrétan egy lyuk is található, amin bejön a hó.

Ha valaki a fentieket olvasva kedvet kapott csatlakozni a challengeünkhüz, azt még megteheti, mondjuk itt kommentet hagyva, vagy emailben. Figyelem: Nike+ chip szükséges.

It was a great day outside – temperature above fifteen degrees Celsius and the sun was shining – so I set out to run a 10k. Instead of taking the turn to HAT Kobe however I just plowed (Safari underlined ploughed) on towards Sannomiya (三宮). I continued along my usual half marathon path: running through under the covered shopping streets of Center-gai (センター街) and Motomachi (元町) then passing by the landmark constructions of the Port Tower (ポート・タワー) and the Maritime Museum (神戸海洋博物館). I took the Route 2 (２号線) that connects Kobe and Osaka for a little while then made the circle around the seaside residential blocks of HAT Kobe (ハット神戸). I stopped three times at playgrounds to rehydrate a bit from the taps installed there. I always left the clock running. The whole run was 21.52 kilometers long and took 2:24″ to complete. Considerably slower than my very first half marathon which I couldn’t surpass ever since.

I’m happy about the fact that even though I feel a lot slower and less fit lately I am still capable of running a decent enough distance. It is debated by my family but I think I’d be better off losing about 5 kg of surplus around the abdominal region as well. Still – the way I see it – running any distance is about simply not stopping. There is a lot of truth to the just do it Nike slogan.

For the first part of the run I was listening to HINOIチーム, a truly silly J-pop group. They play high-powered eurobeat covers, taken from the italo-disco / eurodance style you might know from Vengaboys. They are extremely funny to listen to, and their songs provide for a good adrenaline rush. The only drawback is it’s absolutely impossible to keep up with the speed of their songs during a longer run.

The oldest member is 18 and the tallest of them is barely 162. Absolutely frivolous.

With this run I also took the time to map the route with the Nike+ built-in mapping tool. I found it really easy to use: I just had to click point-by-point on a Google map and the software did the distance calculations. Apparently the Nike+ device really is accurate as well since the map ended up to reach the 21.5k point almost right where I remembered I stopped.

There is one big drawback with using Nike’s tool: the window they let you do the mapping in is extremely small. It’s OK during the drawing phase when I’d want to see as much street detail as I can. However when I’d like to see the whole run I have to zoom out so much almost all the detail disappears. While I understand that this way the mapping tool is in harmony with the rest of Nike+ site a pop out or full screen feature would help a lot with being able to view the routes properly.

For today I embarked upon a new project: I looked for interesting routes in Kobe crafted by other Nike+ users to run. Luckily for me the city seems abundant in runners in the immediate vicinity and the Japanese are apparently keen on playing with the Nike+ site’s extra features.

For today I chose a simple 5k circle around Oji Koen mapped by ドラ. I printed the screen from the website to guide my lightweight orienteering. I started at the Oji Koen train station (王子公園) and the run really did surprise me with the exceptionally steep uphill climb right after. The rest of the run turned out to be pretty casual with a gradual slope down to Shin-Kobe Station* (新神戸) and then with the occasional climb back to the zoo.

At least this way I’m not running the same routes all the time and I might even occasionally bump into some other runners as well.

* Fun trivia: Shin-Kobe Station got its name from the fact that the Shinkansen stops there. Usually the Shinkansen makes a stop at the main station named after the city, with Tokyo Station as a prime example. However with the position of Kobe Station there was just not enough space to lay the Shinkansen tracks there so the Japanese had to build a whole new station for it. The same is true for Osaka: there is a Shin-Osaka Station.

After leaving the whole pack of gadgets angrily on my shelf yesterday about a half an hour later I went back for a final test. And I’ll be damned it worked. I guess it was a coronal mass ejection after all – my favourite excuse for malfunctioning electronics.

On a more serious note probably the new sensor didn’t take me pushing its sleep/wake button like a madman too well. Or it could be that the old sensor still has some life in it and the proximity could have interfered with the recognition. One or the other.

I ran a 5k yesterday and one today in celebration.

Sadly – although the sun played hide and seek with the clouds all day – the warm weather is gone. During my run today I had to battle with headwind in the one digits (metric). My route is along a wide road for 2 kilometers then a U-turn and I follow the train tracks uphill. Between 3 and 4 kilometers there is a quite steadily continuing slope up followed by a nice relaxing descent until about 4.5k. 

Surprisingly enough the wind doesn’t show on the graph, just the slopes. (Each dot is a kilometer marker. The last one stands for 5.02.)

I also have to remember to buy longer socks because my ankles were practically freezing off. Ankle socks and sweatpants have an uncomfortable area where they don’t overlap and let the wind blow through. However I don’t want to go back to my longer socks since they are not designed for running. I wasn’t a huge believer in sportswear like special socks until I found out that by using the proper socks actually made my blisters disappear.

In the end though it was all worth it. The wind, the cold, everything. Even though when I was running on the upper part of the hill I encountered some indecisively sprinkling rain just on the final hundred meters the iPod shuffled The Passenger and the sun came out to warm my back on the walk home. Must have been karma.