Az [origo] filmklub jóvoltából tegnap megnézhettem a Szellemírót (The Ghost Writer) a hivatalos bemutató előtt. Ahhoz képest, hogy egyedül el sem akartam menni, végül nagyon nem bántam meg a dolgot. (Szerintem spoilermentes írás következik.)
Az Ewan McGregor által megformált központi karakter a szellemíró: ő az, aki híres emberek memoárját megírja, amelyet aztán természetesen maga a híresség neve alatt publikálnak. Ennek a szellemében a főszereplő neve az egész film alatt egyszer sem hangzik el. Jelen esetben a könyv alanya a volt brit miniszterelnök, akit Pierce Brosnan alakít. Engem teljesen meglepett Olivia Williams (Dollhouse) megjelenése mint feleség, pedig a plakáton is szerepelt, amit ugye nem olvastam el elég tüzetesen.
A szellemíró helyzetét bonyolítja, hogy az elődjét holtan találták meg az óceán partján, és hogy az ex-miniszterelnök egy isten háta mögötti barátságtalan szigeten él maximális biztosítás mellett. Ráadásul a kabinet egyik menesztett tagja háborús bűnökkel vádolja meg a hágai nemzetközi bíróságon. Ez utóbbi folyományaként még egy nemzetközi jogi poént is sikerült elsütni, amelyet azonban nem ismertetek.
Vérbeli politikai thrilleről van szó tehát, ráadásul a hollywoodi filmek nagy részével ellentétben az igazi világpolitika a színtér. Bond-féle akciókra nem kell számítani, a feszültséget nem az események pörgése adja, sokkal inkább a megválaszolatlan kérdések. Annyira meglepő csavarnak azért én egyik fejleményt sem éreztem a film során, bár külföldi kritikák éltették a film végéig folyamatosan fenntartott feszültséget.
Ami inkább feltűnt az a képek sivársága. A miniszterelnök háza ultramodern betonkocka, Ando-féle* csupasz betonból és sok üvegből. Az egész film során egyszer nem süt a nap, és legtöbbször metsző hideg szél fúj. Azt akartam írni, hogy ritka kivételektől eltekintve a szürke kétszáz árnyalatából állnak a képek, de amikor otthon megnéztem utólag a trailert az sokkal színesebb volt. Nem tudom, hogy a film maga más-e, vagy a vetítés miatt volt kevésbé szaturált, esetleg optikai csalódás áldozata lettem.
Bár teljes egészében fiktív történetről van szó, aki kettőnél több híradót nézett az utóbbi években mindenesetre majdnem minden karaktert el tud helyezni a valós brit és amerikai politikai színtéren. Tulajdonképpen felfogható Tony Blair pályafutásáról szóló kritikának is a film. Én mindenesetre kedvet kaptam az alapjául szolgáló könyv elolvasásához.
Érdekes párhuzam, hogy a száműzöttség és a bezártság nem csak a filmre korlátozódik: a forgatás végén Roman Polanski rendező már házi őrizetben volt Svájcban, így az utómunkálatokat távolról irányította. Mivel Amerikába nem tehette be a lábát, így az USA-beli felvételek nagy része Németországban készült.
Alapvetően lényegtelen, de nekem is feltűnt, hogy a stáblista elkészítésekor nem használtak központozást, így igen szerencsétlenül alakult a segédek helyzete, pl. “ass editor”. Valamint – bár erre nem mernék megesküdni – mintha a címfeliratban nem The Ghost Writer lett volna, hanem csak The Ghost.
Összefoglalva, kiváló képi világú izgalmas politikai thrillert készített Polanski, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, akit nem riaszt vissza, hogy alkalomadtán gondolkozni is kell majd egy kicsit. Szerencsére feliratosan adják, úgy látom minden moziban.**
* Tadao Ando japán építész, és a Kansaiba látogatott építész hallgatók elbeszélése alapján rá jellemző a kezeletlen öntött betonfelületek alkalmazása, amelyen szabályosan elhelyezett lyukak is találhatók.
** Bár igyekeztem ignorálni a feliratot, azért egy fordítási hiba szemet szúrt. A miniszerelnök állapotát a feleség így jellemzi a telefonban: “He’s in a right state”, ami a felirat szerint “Jól van”. Ez a brit kifejezés azonban inkább azt jelenti, hogy zavart, pánikol vagy kaotikus állapotban van az illető. Olyasmi, mint amikor magyarul azt mondjuk “na szépen vagyunk”, közben egyáltalán nem.
