Az [origo] filmklub jóvoltából tegnap megnézhettem a Szellemírót (The Ghost Writer) a hivatalos bemutató előtt. Ahhoz képest, hogy egyedül el sem akartam menni, végül nagyon nem bántam meg a dolgot. (Szerintem spoilermentes írás következik.)

Az Ewan McGregor által megformált központi karakter a szellemíró: ő az, aki híres emberek memoárját megírja, amelyet aztán természetesen maga a híresség neve alatt publikálnak. Ennek a szellemében a főszereplő neve az egész film alatt egyszer sem hangzik el. Jelen esetben a könyv alanya a volt brit miniszterelnök, akit Pierce Brosnan alakít. Engem teljesen meglepett Olivia Williams (Dollhouse) megjelenése mint feleség, pedig a plakáton is szerepelt, amit ugye nem olvastam el elég tüzetesen.

A szellemíró helyzetét bonyolítja, hogy az elődjét holtan találták meg az óceán partján, és hogy az ex-miniszterelnök egy isten háta mögötti barátságtalan szigeten él maximális biztosítás mellett. Ráadásul a kabinet egyik menesztett tagja háborús bűnökkel vádolja meg a hágai nemzetközi bíróságon. Ez utóbbi folyományaként még egy nemzetközi jogi poént is sikerült elsütni, amelyet azonban nem ismertetek.

Vérbeli politikai thrilleről van szó tehát, ráadásul a hollywoodi filmek nagy részével ellentétben az igazi világpolitika a színtér. Bond-féle akciókra nem kell számítani, a feszültséget nem az események pörgése adja, sokkal inkább a megválaszolatlan kérdések. Annyira meglepő csavarnak azért én egyik fejleményt sem éreztem a film során, bár külföldi kritikák éltették a film végéig folyamatosan fenntartott feszültséget.

Ami inkább feltűnt az a képek sivársága. A miniszterelnök háza ultramodern betonkocka, Ando-féle* csupasz betonból és sok üvegből. Az egész film során egyszer nem süt a nap, és legtöbbször metsző hideg szél fúj. Azt akartam írni, hogy ritka kivételektől eltekintve a szürke kétszáz árnyalatából állnak a képek, de amikor otthon megnéztem utólag a trailert az sokkal színesebb volt. Nem tudom, hogy a film maga más-e, vagy a vetítés miatt volt kevésbé szaturált, esetleg optikai csalódás áldozata lettem.

Bár teljes egészében fiktív történetről van szó, aki kettőnél több híradót nézett az utóbbi években mindenesetre majdnem minden karaktert el tud helyezni a valós brit és amerikai politikai színtéren. Tulajdonképpen felfogható Tony Blair pályafutásáról szóló kritikának is a film. Én mindenesetre kedvet kaptam az alapjául szolgáló könyv elolvasásához.

Érdekes párhuzam, hogy a száműzöttség és a bezártság nem csak a filmre korlátozódik: a forgatás végén Roman Polanski rendező már házi őrizetben volt Svájcban, így az utómunkálatokat távolról irányította. Mivel Amerikába nem tehette be a lábát, így az USA-beli felvételek nagy része Németországban készült.

Alapvetően lényegtelen, de nekem is feltűnt, hogy a stáblista elkészítésekor nem használtak központozást, így igen szerencsétlenül alakult a segédek helyzete, pl. “ass editor”. Valamint – bár erre nem mernék megesküdni – mintha a címfeliratban nem The Ghost Writer lett volna, hanem csak The Ghost.

Összefoglalva, kiváló képi világú izgalmas politikai thrillert készített Polanski, amelyet bátran ajánlok mindenkinek, akit nem riaszt vissza, hogy alkalomadtán gondolkozni is kell majd egy kicsit. Szerencsére feliratosan adják, úgy látom minden moziban.**

* Tadao Ando japán építész, és a Kansaiba látogatott építész hallgatók elbeszélése alapján rá jellemző a kezeletlen öntött betonfelületek alkalmazása, amelyen szabályosan elhelyezett lyukak is találhatók.

** Bár igyekeztem ignorálni a feliratot, azért egy fordítási hiba szemet szúrt. A miniszerelnök állapotát a feleség így jellemzi a telefonban: “He’s in a right state”, ami a felirat szerint “Jól van”. Ez a brit kifejezés azonban inkább azt jelenti, hogy zavart, pánikol vagy kaotikus állapotban van az illető. Olyasmi, mint amikor magyarul azt mondjuk “na szépen vagyunk”, közben egyáltalán nem.

Pár hónapja volt felkapott téma a helymegosztó alkalmazások magyarországi felvirágzása, amiben kivételesen én is részt vettem, csak írni róla nem volt érkezésem.*

A helymegosztó szolgáltatás röviden egy olyan közösségi hálózat, amelyben a felhasználók az épp aktuális pozíciójukat teszik közzé. Adott esetben képeket, megjegyzéseket fűzhetnek az adott helyszínhez. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a barátaid felvétele után láthatod, hogy melyik kocsmában csoportosulnak péntek este, vagy egy étterembe bejelentkezve a korábbi vendégek ajánlásai között böngészhetsz.

Több ilyen alkalmazás létezik, de az én választottam a Foursquare (4sq) lett két okból: ez a népszerűbb és ennek van több mobilplatformra kliense. Természetesen összeköthető Facebookkal és Twitterrel, ahonnan a már meglévő ismerőseink közül fel is ajánlja rögtön barátnak a 4sq felhasználókat.

A Foursquare jellegzetességei közé tartozik az achievement-rendszer, amelynek keretein belül bejelentkezésekért csinos jelvényeket lehet összegyűjteni: például egy estén öt különböző vendéglátóipari egységbe bejelentkezve kocsmatúra-szerű érdemérmet lehet kapni.

A másik különlegesség a polgármester intézménye. A titulust az utóbbi két hónap során legtöbbször bejelentkezett felhasználó birtokolja mindig. Ilyen módon én vagyok jelenleg a Blaha királya (a rendszer kis koronával jelöli a polgármestert), illetve a Margitszigeti Atlétikai Centrumé is.

Az üzlet emögött ott van, hogy a helyszínek promóciókat ajánlhatnak fel a bejelentkezőknek. Ez főként az USÁ-ban beindult dolog, ahol akár ingyen italt vagy más komoly kedvezményt is kaphat a hely polgármestere.

Magyarországon ez még csak kialakulóban van, különösen az okostelefonok viszonylag alacsony elterjedtsége miatt. Az első fecskék azonban már megjelentek. Tudomásom szerint az első magyar Special a Café& nevű helyhez fűződik, ahol az első bejelentkezés után egy süteményt féláron kap minden Foursquare-felhasználó.

Tegnap ki is próbáltam: viszonylag kicsi kávézó, ahol a fő profil a reggeli, amit viszont a nap bármely órájában lehet rendelni. A sütemények házi készítésűek, amolyan gourmet stílusban nem túl nagy méretűek, viszont az én csokitorta szeletem rendkívül finom volt. A hely amúgy szerintem kicsit drága, a közeli hotel külföldi vendégeihez van inkább árazva.

Apró hibája az ajánlatnak, hogy a 4sq rendszerben alapvetően a polgármestereknek kínálható ilyen kedvezmény, ezért a hely oldalára látogatva nekem még mindig nem megkapottnak írja az ajánlatot.

Potenciál mindenesetre van a dologban: erős közösségszervezési lehetőség, főleg ahogy egyre inkább elterjednek az internetképes telefonok. Azért van abban valami élményszerű, amikor a Gödör közelébe bejelentkezve a rendszer felhívja a figyelmem, hogy 4 ismerősöm épp ott tartózkodik.

A luddita hozzáállás hívei biztosan megkongatják persze a vészharangot, mert bár az aktuális lokáció csak a bejelölt barátoknak látható, így is sok minden kiderül a felhasználói profilokból. Engem nem zavar, ha látható, merre járok, de lehet követni például Schwarzit is.

A név miatt április 16-án (4 a négyzeten) tartottunk Foursquare napot, ahol a cél a Swarm jelvény megszerzése volt (50 felhasználó egy helyen). Ez utóbbi nem sikerült, de amúgy nagyon hangulatos (geek) este volt. A matricámmal viszont azóta sem tudtam mit kezdeni a technikára nem ragasztunk policy miatt.

* Meg kedvem, hiszen az országba visszatértem óta elég értelmetlennek találom az ide írogatást. Sokkal jobb blogok vannak. Kötelező hisztit hallottak.

Egyik okostelefonnak sincs túlzottan jó akkuideje: a gyönyörű érintőképernyőkért és a funkciógazdag alkalmazásokért azzal fizetünk, hogy gyakran egy napot sem bír ki töltés nélkül a készülék. Az utóbbi időben nekem is komoly bajaim voltak az iPhone-nal: gyakran minimális használat mellett is odáig jutott, hogy magától kikapcsolt, mire hazaértem, pedig aznap reggel vettem le a töltőről.

A furcsa az volt, hogy ezt a jelenséget csak időközönként produkálta. Néha magához tért, és a használathoz viszonyítva arányosan fogyott az akkuidő, aztán pár nap múlva ismét halottra fogyasztotta magát órák alatt.

A használati statisztika is érdekesen alakult. Az iPhone a készenléti idő mellett az aktív használat idejét külön is számolja. Furcsa módon azonban gyakran a telefon több órás használatot mutatott akkor is, amikor érintetlenül pihent az asztalon.

Próbálkoztam sok mindennel: gondoltam esetleg az iStat szerver monitor alkalmazás egyik beragadt folyamata lehet a ludas, de nem. Egy darabig úgy tűnt, az iTunes szinkronizáció megjavítja az akkut is, de ez sem vált be. A Cydiában is hiába frissítettem a muszájból telepített csomagokat. Úgy tűnt, ez már így fog maradni.

Előző hétvégén végül egy teljesen más probléma vezetett el a megoldáshoz: az iPhone megmakacsolta magát, és közölte: nincs szolgáltatás. Gyanússá kezdett válni a SIM, így a család különféle kártyáival felszerelkezve gyorstesztet végeztem, és valóban: csak az én SIM-emmel nem talált hálózatot.

Szombaton a kicsit még skizofrén Telenor – új brandelt zacskóban Pannon feliratú kártya – díjmentesen kicserélte a behalt alkatrészt. Nem mondom, sokáig húzta a SIM, még zöld színű Pannon GSM feliratú dolgozott az iPhoneban. Mondanom sem kell, amióta a telefon nem a haldokló kártya miatti állomáskeresésre vesztegeti az áramot, drasztikusan megnőtt a készenléti és használati ideje is.

A szolnoki viszonteladóban szerzett jó tapasztalataimról szóló csiripem óta szeret is a Telenor, még személyes üzenetben is üdvözöltek. Persze nincsenek illúzióim, de jól végzi a dolgát az új közösségi média szakértő lány.

Remek videó arról, hogyan kerül a levegő a Nike Air cipőkbe:

Két éve írtam Cory Doctorow regényéről, a Little Brotherről. Így utólag visszaolvasva kicsit talán kritikusabban szemlélve, mint kellett volna, hiszen alapvetően nagyon jól szórakoztam az olvasás közben.

Nos, aki eddig azért nem olvasta el a Kis testvért, mert nem bírja az angol nyelvet, most már megteheti: megvásárolható a magyar fordítás könyvalakban a Galaktikától. Kedvcsinálónak pedig a kultblog kritikáját érdemes megnézni, nem a borítót, ami tényleg szörnyű.

Nem igazán nézek ki annyi idősnek, mint amennyi valójában vagyok ugyebár. Ennek folyományaként rendszeresen rákérdeznek a koromra, ha boltban járok.

Tegnap jöttem rá, hogy tulajdonképpen mi zavar engem ebben a legjobban. Ok, fiatalnak nézek ki, ez vagy jó vagy nem, de nem lehet rajta változtatni. Viszont amikor megkérdezik, elmúltam-e már 18, én meg előhúznék valami igazolványt, akkor elhárítják: nem kell az, elhiszik bemondásra.

Na de akkor mi értelme ennek az egész cirkusznak? A 16 évesnek is elhiszik, ha mondja? Vagy rendesen legyen betartatva a törvény, és kérjenek is személyit, vagy ha úgyis mindegy, akkor meg ne izéljenek fölöslegesen.

A másik aspektus, ami talán Japán után lehet zavaró, az a jelelgeztes kelet-európai cinkosság éreztetése. Én *tudom*, hogy kiskorú vagy, de látod, jó fej vagyok, elhiszem neked, elvégre a te életed, ha piálni akarsz én nem tartalak vissza. Amúgy is, ha nem itt, akkor máshol megveszed.

Nehogy már nekem kelljen zavarban lennem, ha huszonhat évesen veszek két sört.

Kitört a tavasz, és a meteorológusok riogatása ellenére kifejezetten jó idő volt a hétvégén.

Szobaton el is futottam a körúton a Margitszigetig, majd ott köröztem párat: 15 km lett az eredmény úgy, hogy az utolsó ötösön már elsősorban túlélésre játszottam, nem egy sétálós száz méter is belekeveredett az útvonalba. Mondjuk az sem segített, hogy reggel mindössze egy kávé és egy alma elfogyasztása után indultam neki a sportolásnak. A végére már igen csak ki voltam száradva.

Minden esetre éreztem potenciált a dologban, és előrelátóan két szendvicset és fél liter vizet felvéve indultam el vasárnap. Meg is lett az eredménye: elsőként magyar földön is teljesítettem a félmaratont.

Az iPod szerint annyira nem is rossz idővel, ami nem hivatalosan még annál is jobb: nem keveset csal ugyanis a Nike+ mostanában. A rekortán ugyebár 5 350 méter, azaz négy kör lenne egy félmaratoni táv (21 097,5 m). Már korábban is feltűnt, hogy mintha kevesebbet mérne a chip, mint a szigetkör, pedig becsületesen követem a pályát, és a derékszögű kanyaroknál sem csalok. Nos, a negyedik kör végén épphogy 12 mérföldnél állt a számláló a 13.1-ből, ami azért jelentős különbség. (Ha félmaratonra állítom az iPodot, akkor minden beállításra fittyet hányva elkezd mérföldben számolni.)

A négy szigetkört pontosan 2:00′ alatt tettem meg, tehát kevesebb mint két óra alatt abszolváltam a félmaratoni távot igazából. Azért ha a fene fenét eszik is alapon lefutottam a maradék 1.1 mérföldet a Nike+ kedvéért, így a “hivatalos” időm 2:13′18″ lett. A következő alkalommal viszont újrakalibrálással kezdek, az biztos.

Már arra is gondoltam, mi van, ha a Nike szándékosan más beállítással árulja a chipeket Japánban, tekintve az ázsiai emberek általában alacsonyabbak, illetve aránytalanul rövidebb a lábuk. Nekem meg csak itt a szigeten tűnt fel a mérési anomália. Érdekes viszont, hogy amikor tesómmal együtt futunk, akkor szinte teljesen szinkronban mérnek a cipők, és ő a futópályán is helyes eredményeket kap.

Két dolgot hiányoltam viszont a Margitszigeten. Egyik valamilyen közösségi vízforrás. Láttam ugyan telepített csapokat, de nem úgy tűnt, hogy mostanában be lettek volna üzemelve. Tud valaki olyan csapról vagy kútról, ahol a kiszáradt futó olthatja a szomját? Vagy az egyetlen megoldás az, hogy vizet kell magammal cipelnem.

A másik dolog, ami felmerülhet egy kétórás etapnál, az a kiválasztás lehetősége. Ahogy köröztem egyedül az Árpád híd aljánál láttam egy feliratot, de az egy lelakatolt, lepusztult  WC-hez vezetett. Mások ezt hogy oldják meg?

Dani az ex-munkahelyemen nagy Liverpool drukker révén megosztott Facebookon egy rajongói videót, és mellesleg felhívta a figyelmem a kiváló aláfestő zenére. Meghallgattam, és tényleg, és még aznap este allokáltam magamnak a három elérhető Maybeshewill albumot. Egytől egyig veszett jók a számaik.

Angol post-rock/post-metal banda, ilyenformán a dalaik nagy része instrumentális. Emellett gyakran operálnak filmbeli monológokkal és egyéb popkulturális utalásokkal. Jó példa rögtön a legújabb albumuk, a Sing the Word Hope in Four-Part Harmony (2009) címadó dala, amelyikben az 1976-os Network című filmből hangzik fel Howard Beale sokkoló beszéde, amiért az őt játszó Peter Finchet Oscar-díjjal jutalmazták.

A hivatalos YouTube csatornájukról elérhető pont egy tokyoi koncert, ahol ezt játsszák:

Ha én akkor ezt tudom…

Most is válság van, könyökünkön jön ki. Ezzel kapcsolatos a másik kedvenc szövegem, aminek talán ez a (nagyszerű) Guardian cikk az alapja. Last Time This Year a szám:

We are young, confident, affluent, and with no memory of tougher times. We’ve grown up in an era of never ending financial growth and expected things to stay that way. We’ve grown up in owner-occupied homes with total acceptance of technology, global warming and terrorism. Our whole society has been based on consumerism for the past fifteen years, making us dream consumers, yet we don’t know the difference between a credit card and a debit card, and we have no idea how much a pint of milk costs.

On average we have eight hundred illegally downloaded songs, and one in eight of us spends more than one hundred pounds a month on our mobile phone bill.

We’ve never read a newspaper, and we’ve never used our chance to vote.

We allow our governments to make decisions without giving us all the facts.

They send troops abroad who will die in order that we can steal resources from the people who have them. People who meant us little or no harm until we invaded their country. We allow those troops to commit horrendous atrocities and yet our leaders hang our alleged enemies for much less.

We’ve spent years entrusting our futures to our parents, our governments, the banks and the corporations who have continually lobbied for their own interests. And we’ve let them make selfish decisions that have left our society teetering on the edge of ruin.

We’re blinded from the information that would really shock us by stories of sex and sleaze which doesn’t make the smallest difference to our lives. And so we have no desire to do anything about the things that really do. We’ve watched as greed wipes billions of the world’s stock markets destroys jobs and lives and proves that capitalism is just as corruptible by human nature as communism.

These are tough times but we seek solace in our friends and co-conspirators

We make small differences in each other’s lives, and dream that we can make real progress…

Érdemes még megjegyezni, hogy a banda nem hisz a nagy kiadókban. Amit lehet saját kezűleg csinálnak, tudatosan képzik magukat, hogy a stúdiómunkától kezdve a koncertszervezésig mindent meg tudjanak oldani.

Az összes eddigi anyagukat saját maguk vették fel egy filler ráfordítása nélkül. Nyilatkozataik szerint be akarják bizonyítani, hogy hatalmas kiadások nélkül is lehet jó zenét csinálni. A StWHiFPH albumhoz tartozó kis könyvecske tartalmaz is egy útmutatót a filozófiájukról, valamint hogy hogyan dolgoznak.

A csapat neve nem jelent különösebben semmit, csak tetszett nekik, ahogy ez a három szó egymás után téve hangzik. Myspacen viszont sajnos foglalt volt már a nick, így Maybeshewont lett az account neve. Nyomás hallgatni!

Ja, még Last.fm-en is hallgatható tőlük pro bono a C.N.T.R.C.K.T. és a This Time Last Year (ami nem ugyanaz, mint a Last Time This Year ám) a Co-Conspirators pedig egyenesen le is tölthető mp3-ban.

Heh, pedig én – ha lehet – sosem teszem le a táskám a földre. Hátizsákot semmiképp, csak szobában, tiszta felületre. Sporttáskát, illetve bármit ami szövet, is csak ha a szükség úgy hozza. Például vonaton keresek neki egy viszonylag tiszta padlószegletet, vagy inkább tartom. Nejlonszatyrot már inkább leteszek, de van, hogy azt sem szívesen. Szóval abban a hitben éltem, ez sima OCD, freudi manifesztálódása valami homokozóbeli traumának, erre tessék, kiderül, hogy valójában úrinő, azaz esetemben úriember vagyok, legalábbis e téren. Rockernek úgyis túl sznob/igényes lettem volna.

Előző héten volt, hogy lementem, és a ház előtt egy kupac szemét fogadott. Aztán később tesóm is mesélte telefonon, hogy “feléledt a nyolcker”. Pont a mi környékünk volt a soron, hogy elinduljon az az élő össznépi MMORPG, amelyikben rivális guildek rajzanak ki az utcákra, hogy az outdoor bossokhoz hasonlóan impozáns lomhalmok nyújtotta looton veszekedjenek. A jobbak persze iparűzési szinten, gépesítve hélótáztak egész nap. Elférni a járdán nem nagyon lehetett, és ha lehet a szokásosnál is többet szívtam a barna szofi füstjét.

Igazából amit furcsállottam, hogy másnapra az utolsó forgácsig eltüntették a kupacokat, és csak néhány makacs folt az aszfalton árulkodott a lezajlott lomtalanításról.