Miért van az, hogy Japánban többet tudnak a mobiltelefonok, és általánosan jobb az internet-elérés, mint az USÁ-ban? Benedict Evans ex-Orange stratéga válaszát olvastam a minap.

A kérdés amerikai része egyszerű: az USA szembement a sztenderdekkel, és más frekvenciát, más technológiákat választott, így sok nagy mobilgyártó döntött úgy, hogy nem éri meg foglalkozni a piaccal.

Az egyedi megoldások alkalmazása Japánra is igaz: például a 2. generációs mobilhálózat a GSM-mel szemben az NTT DoCoMo saját PDC szabványára épült, a 3G pedig jelenleg WCDMA alapú. Ennek ellenére mégsem jártak úgy, mint az USA.

A japán internetezésről szóló bejegyzésemben én is azt hoztam fel, hogy a japánok viszonylag kevés időt töltenek otthon, viszont rengeteget utaznak, és kiváló a tömegközlekedési rendszer, így mindenki a mobilján netezik. Emellett Evans kiemel egy másik aspektust is, az NTT egyeduralmát.

Az NTT mobilszolgáltatója, a DoCoMo rendelkezik a japán piac körülbelül 50%-ával, és ezt a szintet a kezdetektől fogva tartja. Ebből ered, hogy képes volt egy olyan modellt kifejleszteni, ami a világon egyedülálló: a szolgáltató uralja a készülékpiacot.

A DoCoMo nem gyárt telefonokat, viszont példátlan mértékben beleszól a funkcionalitásba. A gyártók részletes specifikációkat kapnak, az alapján kell gyártani a készülékeket. A telefonokat aztán a szolgáltató árulja, a gyártóknak nincs direkt eladási lehetőségük. A mobilok minden funkciója a szolgáltató szabványa szerint készül, de még a menürendszer is meg van határozva.

Amikor az NTT kitalált valamit, például az i-Mode internetet, akkor egyszerűen azt mondhatta a gyártóknak: tessék, itt a specifikáció, ilyen lesz a telefonon az internet, minden készülékbe kell, ezt tegyétek bele, most. Ugyanezt csinálja az au KDDI és a Softbank is: Japánban minden ütőkártya a szolgáltatónál van. A Nokia ki is vonult a piacról, mint a szél.

Európában ilyesmi elképzelhetetlen. Egy szolgáltató sem csinálhat csak a saját hálózatára kitalált mobilt. A Vodafone-nak például voltak ilyen törekvései a Live-val, de az is kudarcba fulladt. Országspecifikus készülékekre sincs nagyon lehetőség.

Egészen az iPhone-ig nem volt példa az integrált modell sikerére. Az Apple ügyesen megtörte a szolgáltatókat az exkluzív készülékkel, akik így elfogadták az őket teljesen kihagyó alkalmazásdisztribúciós modellt, és sokszor belementek a korlátlan adatforgalmat adó iPhone-only csomagokba is. (Érdekes lesz látni például, hogy ennek lesz-e hatása a japán piacra, és milyen.)

Végül még egy szignifikáns különbség a kinti és itteni rendszerek között, hogy a japán előfizetések mindegyike hagyományosan utólag fizetett, azaz az itthon olyan népszerű feltöltőkártyás megoldást maximum a turistáknak ajánlják a reptereken. Az egy előfizetőre jutó bevétel (ARPU) is jóval magasabb, mint Európában vagy Amerikában, így a szolgáltatók sokszor ingyen vagy jelképes összegért adják oda a felsőkategóriás készülékeket.

Az én személyes tapasztalatom az volt ezzel, hogy bár valóban szuper mobilokat lehet kapni, és japán életszínvonallal mérve az előfizetés sem sok, annyira a helyi igényekre van kitalálva a rendszer, hogy nem tudtam nagyon lelkesedni. Az internet-elérés nem sokat ér, ha csak japánul megy, és csak a szolgáltató tartalmát érem el vele. A készülékeket az országból kivinni nem nagyon lehet, bár mostanában megjelentek a GSM hálózatot is elviselő, SIM-et is befogadó darabok, amik persze ettől még nem kártyafüggetlenek. A mobilos fizetési lehetőség viszont nagyon hasznos volt.

A mobiltelefóniáról és más érdekességekről Szabolcs is írt a saját blogjában, láthatóan komoly kutatómunkával megtámogatva. Ehhez a bejegyzéshez leginkább a Digitális kommunikáció Japánban és a Mobilkommunikáció sikere mögött meghúzódó okok címűek passzolnak.