A nagy ünnepi hóhelyzetben nekem is sikerült részt vennem, igaz, a körülményekhez képest nagyon könnyen megúsztam a dolgot.

Csütörtökön, 14-én kellett hazajönnöm Szolnokra Budapestről. Először azon akadtam le, hogy 19.23-kor elmegy az utolsó IC, utána már csak két gyors és személyek vannak, én pedig szerettem volna biztosítani a helyem nagy tömegre számítva. Aztán mondták Twitteren, hogy ez már egy jó ideje így van. Végül maradt a kilenc órás gyors, amiről az is kiderült, hogy átszállós.

Gondoltam, ha már IC nincs, és csak Ceglédig megyek vele, legalább veszek egy első osztályú jegyet. Amennyit mostanában hazamegyek, nameg pénz és sárm, satöbbi. Ehhez képest a vonat úgy nézett ki, hogy az elején volt egy első osztályú vagon, amire A4-es papírokkal kiragasztották, hogy az valójában másodosztály, és csak egy fél kocsinyi maradt ténylegesen első, ami annyival különbözött a kocsi másik felétől, hogy fehérrel be volt húzva a fejtámla. Kellett nekem igényeskedni. Ráadásul sokan sem voltak, gondolom addigra már mindenki hallott a hóhelyzetről, és nem indult útnak.

Ceglédig teljesen eseménytelen és késésmentes volt az út, kint nagy nyugalomban zuhogott a hó.

Cegléden egy sebesvonat volt kiírva, amit 50 perc késéssel vártak, az én személyem viszont már bent állt, úgyhogy beültem inkább abba. Nagy meglepetésemre volt rajta Wi-Fi, de aztán gyorsan kiderült, hogy felcsatlakozni lehet, de net az nincs.

Pár perccel az indulás előtt megérkezett a sebes, és ment is tovább. Nem sokkal utána pedig elindult a személy is, amin — akkor úgy tűnt — egyedül voltam, úgy is éreztem magam, mint Kádár az Ezüst Nyíllal. Az ablakon kinézve fura volt, ki szórakozik egy vagonnal odébb a stroboszkópjával, de aztán láttam, hogy a mozdony áramszedője húz olyan íveket a fagyott felsővezetéken, ami bevilágítja kétoldalt a szántást.

Végül háromnegyed 11-re értünk Abonyba, ekkor kellett volna Szolnokon lenni. Itt végigsétált a kalauz, és a rendkívüli időjárási helyzetre hivatkozva közölte, a vonat nem megy tovább, leszünk kedvesek mi néhányan átszállni a szomszéd vágányon álló régi ismerősre, a sebesvonatra.

A sebesen két srác felvilágosított, hogy a vonat valójában Záhonyig menne, de nekik már szóltak, hogy ne reménykedjenek, Szolnoknál tovább tuti nem fog. A város határában még rostokoltunk kicsit, elhúzott egy vonat szembe, aztán beálltunk egy másik vonat mögé. Az egész állomás tele volt veszteglő vonatokkal, úgy látszott innen nem ment semmi tovább.

Szóval végül fél óra körüli késéssel három vonatot megjárva tettem meg a 100 kilométert. A többtíz órára hóban rekedt autósokhoz és vonatozókhoz képest persze jól jártam.