„Nothing in the world can take the place of persistence. Talent will not; nothing is more common than unsuccessful men with talent. Genius will not; un-rewarded genius is almost a proverb. Education will not; the world is full of educated derelicts. Persistence and determination alone are omnipotent.”

Calvin Coolidge – US President 1923-1929

Két éve írtam Cory Doctorow regényéről, a Little Brotherről. Így utólag visszaolvasva kicsit talán kritikusabban szemlélve, mint kellett volna, hiszen alapvetően nagyon jól szórakoztam az olvasás közben.

Nos, aki eddig azért nem olvasta el a Kis testvért, mert nem bírja az angol nyelvet, most már megteheti: megvásárolható a magyar fordítás könyvalakban a Galaktikától. Kedvcsinálónak pedig a kultblog kritikáját érdemes megnézni, nem a borítót, ami tényleg szörnyű.

My perception of girls lately is more along the lines of:

You wouldn’t want to make a universe angry. I bet an angry universe would look at you with eyes like that.

You know, so it’s not all flowers and humble expressions of admiration and gratitude.

You can read the whole thing here.

And we love you, of course, regardless.

A man of words and not of deeds
Is like a garden full of weeds
And when the weeds begin to grow
It’s like a garden full of snow
And when the snow begins to fall
It’s like a bird upon the wall
And when the bird away does fly
It’s like an eagle in the sky
And when the sky begins to roar
It’s like a lion at the door
And when the door begins to crack
It’s like a stick across your back
And when your back begins to smart
It’s like a penknife in your heart
And when your heart begins to bleed
You’re dead, and dead, and dead indeed.

Csiripelték a hokkaidói sempaiok, hogy elindult a Rost, egy ingyenes, nonprofit antológia.

Az első számban kilenc rövid novella kapott helyet magyar íróktól. A célterjedelem fejenként háromezer karakter volt, így elolvasni sem hosszú, körülbelül kilenszer egy perc. Épp végeztem egy megkésett ebéddel alatta.

A gyűjtemény nem titkolt célja, hogy népszerűsítse a hazai fantasy és sci-fi irodalmat, nagyon dicséretesen a Creative Commons keretein belül. (Hiszen az író legnagyobb ellensége az ismeretlenség.) Képernyőre és nyomtatásra optimalizált változat is letölthető a magazinból, két novella pedig hangjáték formájában hallgatható a weboldalon. És – az ígéretek szerint – ez csak a kezdet.

Nekem kifejezetten tetszettek az angyalos, a húsevő háztartási gépes és a királylányos sztorik.

Fie, foh, and fum,
I smell the blood of a British man.

Június közepén a brit Királyi Posta kiadott egy bélyegsorozatot a Brit-szigetek mesebeli lényeiről. A gyönyörű bélyegeket Dave McKean rajzolta, és Neil Gaiman írt hozzájuk rövid történeteket. Ezek közül az óriásokról szólóban akadt meg a szemem a következőn:

In the dawn days they feefifofummed across the land, picking up rocks and throwing them at other giants in friendly rivalry, or alone they would break mountains, crush rocks into causeways, leave henges and stone seats to mark their passing.

Rövid keresgélésem eredménye, hogy a szó egy meséből származik, melynek címe Jack and the Beanstalk. A történetben egy fiú mágikus babszemeket ültet el, melyek egy éjszaka alatt az égig nőnek. A babon felmászva a fiú egy óriás házára bukkan, ahonnan pénzt, egy aranytojást tojó tyúkot és egy hangszert lop el, majd az utánaeredő óriást megöli: kivágja alatta a babot. Ismerős?

A magyar népmesei változatban (Az égig érő paszuly) az óriás helyett háromfejű sárkány szerepel, de ezen kívül egyezik a történet. Az azért engem is meglepett, hogy a japánok ebből is amimét csináltak… ジャックと豆の木

Maga a feefifofum egyébként az óriás szövege, amikor az kis híján felfedezi a betlakodót:

Fee-fi-fo-fum!
I smell the blood of an Englishman.
Be he ‘live, or be he dead,
I’ll grind his bones to make my bread.

Később Shakespeare Lear Királyában Edgar így szól:

Fie, foh, and fum,
I smell the blood of a British man.

Vörösmarty magyar fordításában:

Rowland vitéz, hogy a sötét toronyhoz ért,
Szavajárása lévén, így beszélt:
Hujhá! pihá! brit vért orrontok itt.

Legközelebb elégedetlenség kifejezése céljából használjuk bátran az óangol fie-t!

Időnként biztosan mindenki belebotlik újságírói tévedésekbe vagy hozzá nem értést világosan tükröző cikkekbe. A lónak négy lába van ugyebár…

Valahogy az utóbbi időben megszaporodtak a hasonló esetek. Időben legrégebbről kezdve ez a Beszéljükmac-cikk borzolta fel az idegeim: ReSwitch: egy elkeseredett Apple fun, avagy ellenérv a szeretett Mac ellen hirdette a szalagcím. A fan (egyrészt rajongó, másrészt legyező/ventilátor) már igencsak beépült a világ összes nyelvébe, de úgy látszik írásban még mindig nem sikerült megjegyezni közte és a fun (szórakozás) közötti különbséget.

Az olvasói levélből még kiderült az is, hogy a felhasználó Machintos számítógépet használ. Nem gond, én is szoktam elgépelni dolgokat a blogon, csak innentől egyre nehezebb komolyan venni a cikkíró mondanivalóját. Örvendetes látni viszont, hogy a portál elolvasva a beérkezett kommenteket korrekciót végzett, és kijavította az ominózus hibákat. Azért az oldal permalinkje még őrzi az eredeti írásmódot például.

Rendben, mondhatjuk persze, de egy olvasói levéltől nem várhatunk el pontosságot és helyességet. Leszűrhető belőle, hogy a beküldő valószínűleg helyesen választott karriert, amikor nem szavak papírra vetésével kívánta megkeresni a napi betevőt, de nem több. Ezzel szemben az Index Magyarósi Csabája ha jól tudom, akkor a techrovatnál dolgozik, és ennek a fényében eléggé égő, hogy rácsodálkozott tesztjében a 60 fölé nem kúszó FPS értékre.

A Qwerty MaxxX brutális konfigurációja állt a tesztasztalon, és nyilván előkerültek a játékok az izzasztás során. Ezek küzül mindegyik vagy 60 kép per másodperc vagy ennek valamely hányadosát produkálta, amelyből a cikkíró levonta a következtetést: hiába erős a gép, ennyit tud. Persze bármelyik tizenéves gamer rögtön szólt volna, hogy a v-sync a ludas a dologban: egy szoftveres kapcsoló, ami arra hivatott, hogy a játék frissítési frekvenciáját ne engedje a monitoré fölé menni, ilyen módon megakadályozva, hogy a képben esetenként csúnya törés keletkezzen. A modern LCD monitorok frissítése ugyanis pont 60Hz.

Ez a cikk is visszakerült kis szerkesztésre, és most már kevésbé otrombán naív (a v-sync is szerepel már benne), de a teszteket azért nem sikerült megismételni olyan körülmények között, hogy értékelhető eredményt is mutassanak. Egy játékosnak ugyanis a v-sync bekapcsolásával kapott számok körülbelül annyit mondanak, mintha a Totalcar összemérne egy Ferrarit egy Porschéval a belvárosban 50-es sebességkorlátnál.

Végül a tárgyi és az angoltudás hiánya kombinálódott a NOL-nál a Twitterről szóló cikkükben:

A csatorna, amin keresztül mindezt megtehetik, az lehet sms, a Twitter honlapja, lehetnek azonnali üzenetküldő alkalmazások és lehet egy speciálisan erre a célra a saját számítógépünkre letöltött kis program is, ez utóbbit nevezzük Twitter API-nak.

Nem így van, ugyanis API-nak (Application Programming Interface) azt a felületet (eljárások, szolgáltatások és ezek leírása) nevezzük, amin keresztül a nevezett külsős programok csatlakozhatnak a Twitterhez. A saját számítógépünkre letöltött kis programok azok nemes egyszerűséggel kis programok. Mondjuk ha a cikk írója rákeresett volna a rövidítés jelentésére – ha már leírja – akkor lehet, hogy gyanút foghatott volna. Illetve ez utóbbi sem biztos, hiszen itt is probléma az angol:

Ezek után mondja azt valaki, hogy nem egy kialakuló trendről, hanem csak egy divathóbortról beszélünk – ezt már Váraljay Gábriel, egy hazai “fun” mondja, aki nem csupán rajongó: hónapok óta időt és energiát fektet abba, hogy marketingeszközként használja a szolgáltatást.

Na, itt is megjelentek a funok. Ez biztosan valami magyar jelenség, vagy ő is ott tanult angolt, ahol Áder “I’m a meeting” János (immáron MEP).

Nem tudom persze, hogy működik az online média, de a nagyobb szereplőknél egy szerkesztő vagy ne adj’ isten korrektor csak elolvassa ezeket, nem? Legalább a fun/fan dolgot ki lehetett volna szűrni. Valamint azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet egy újságíró egyben polihisztor is, viszont csak lehetett volna találni valakit, aki szánt volna rá öt percet, hogy átfussa, és látott már webkettőt. Azt hiszem ilyen kvalitású cikkeket én is tudnék írni.

Illetve nem, I’m just a media-terrorist.

Nagy az össznépi felhördülés az idei irodalom érettségikkel kapcsolatban. Nevezetesen azért, mert ha csupán pár ezer diák választja az emelt szintet, ugyan mi értelme is van az egész kétszintűségnek.

Ebbe talán ne is menjünk bele mélyebben. Csak annyit említenék meg, hogy bizony a diák sohasem volt hülye: minek kockáztatni egy esetlegesen gyengébb emelt szintű jegyet, ha felveszik egyetemre a sokkal biztosabban ötös alappal is.

Például az én gimnáziumomban fakultációkat lehetett választani azokból a tárgyakból, amikből felvételizni terveztünk majdan. Persze hamar rájöttek a tanáraink, hogy a vitt pontok rendszere miatt tulajdonképpen magával szúr ki a diák, ha mondjuk a magyar faktot választva véres verítékkel is csak négyest tud szerezni. Hiszen az alapórás kacagva melléteszi majd az ötösét, és máris több pontja van, hiába tud kevesebbet. Különösen mivel akkoriban még dívott a pontduplázás intézménye. Úgyhogy megoldották nekünk azzal, hogy mindenki külön kapott fakultációs és normál jegyet is.

Ma sem más a helyzet, a diák pontszám-maximalizál.

Ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni, hogy bár a kétszintűség értelmetlenné válásában vajmi kevés szerepe van, attól még az irodalomoktatás eléggé rosszul működik nálunk. Főleg az a része, ahol műveltséget és olvasottságot kellene szerezni.

Én megértem, ha valaki nem szeret olvasni. Ki ne emlékezne borzadva a kötelezőkre, az olvasónaplókra és az ellenőrző dolgozatokra (t.i. hogy olvastad-e).

Az általános iskolában kezdődik a baj, ahol a szerencsétlen gyereket rögtön az olvasás megtanulása után olyan százéves művekkel bombázzák, mint a János vitéz (1847), a Kincskereső kisködmön (1918), A kőszívű ember fiai (1869) vagy a Légy jó mindhalálig (1920). Ezek egy mai gyereket a legkisebb mértékben sem kötnek le, nem tudják értelmezni a környezetet és a szereplők döntéseit, idegen tőlük a nyelvezet és a stílus.

A János vitéz még hagyján, csak egy verses formájú mese, de személyes emlékeim például a Kincskereső kisködmönről borzasztóak. Gyerekfejjel totális káosz, és szörnyen depresszív. Ráadásul minden második szava olyan, hogy ma már alig hasznájuk, vagy ma már nem létező fogalmat jelöl. Végigszenvedtem, de alig tudtam elolvasni. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.

A “kőszívű”, ami akár egy izgalmas kalandregénynek is tűnhet, a legelszántabb olvasó fiatalt is őrületbe kergeti az első hatvanoldalas tájleírás után. Emlékszem tesóm mennyit szenvedett vele annak idején. Persze ízlés kérdése, én szerettem, de én már akkorra többszáz könyvvel a hátam mögött jobban tudtam értékelni a teljes élményt. Egy átlagos iskolás jó esetben a kötelezőket ha elolvassa, és egy tucat könyv után kapja az arcába Jókait.

Végül a hogyan neveljünk könyviszonyban szenvedőt olvasmánylista koronázatlan királya a Légy jó mindhalálig. Tizenvalahány évesen én még ennél lelombozóbb írást nem olvastam. Nyilas Misi, az emó, többszáz oldalon keresztül szenved vagy sír, és közben jó. Bizonyára értékes irodalmi mű, de olvasás megszerettetésére teljesen alkalmatlan.

A legszörnyűbb az egészben az, hogy ezek után nyilván olyan emlékek maradnak meg az általános iskolásban, hogy az irodalmilag minőséginek ítélt könyvek mind borzasztó unalmasak, a kötelező olvasmányoknál hatékonyabb kínzóeszköz pedig nincs. Eleve halva született ötlet erre próbálni építeni középiskolában.

Miért gondolják az oktatásszervezők azt, hogy ami száz éve bevált az ma is be fog? Gondoljunk bele micsoda iszonyatos fejlődésen ment keresztül a világ Móra vagy Jókai kora óta. A mai alsó tagozatos csak üres tekintettel néz, ha a körte-muzsikát emlegetik, és elkezd a PSP-n Need for Speedezni.

Persze lehet siránkozni a magas kultúra halálán, a klasszikus műveltség elvesztésén, de ha a szerencsétlen gyerekre ráerőltetjük a korának és korunknak nem megfelelő könyveket, akkor nyilván nem fog olvasni. Először csak szeresse meg a dolgot. Olyan nagy szentségtörés lenne Harry Pottert vagy Coralinet adni a gyerekek kezébe? Vagy később lazítani egy-egy kalandregénnyel, Agatha Christie-vel vagy Rejtő Jenővel? Nem az lenne a lényeg, hogy olvasson valamit a gyerkőc?

Gyerekkoromban imádtam Gerald Durrell Léghajóval a világ körüljét. Utána expedíciós karavánokat építettem Legoból napokig. Nem mellesleg vagy tízszer elolvastam a könyvet. (Van egy dinoszauruszos folytatás is.) Vagy később teljesen magával ragadott Merle világa: Állati elmék, Védett férfiak, Malevil; egyszer megtaláltam a polcon, és nem tudtam letenni őket (pedig akkor még fiatal is voltam hozzájuk).

Testvérem egy rajzfilm után hatalmas Ivanhoe-fan lett. A fiúk biztosan élveznék a könyvváltozatát is. A három testőr vagy a Tamás bátya kunyhója is talán jobban beválna Az ezüst tó kincsével együtt.

A fentiek csak példák, amik eszembe jutottak. A lényeg, hogy van olyan könyv, ami leülteti a legelvetemültebb kölköt is, csak meg kell találni. Az lehet, hogy az adott alkotás nem felel meg a klasszikusan (nádpálcával és körmössel) művelt minisztériumi döntnöknek, de létezik. Miért ne lehetne ezeket a könyveket is beépíteni tehát a “kötelezők” közé? Az a jobb, ha örökre megutálja a diák az irodalmat és az olvasást, vagy ha a kezdetekben könnyedebb olvasmányokat forgatva legalább az esélye megmarad neki, hogy később eljusson az irodalom nagyjaihoz is?

(Egy magyarra fordított Cory Doctorow sem lenne utolsó olvasmány, például a Little Brother. Persze itt már nem az lenne a gond, mint a Kincskeresőnél, hogy a szegény diák nem tudja, mi az a ködmön, hanem hogy a magyartanárok állnának értetlenül a router kifejezés előtt.)

A középiskolában is előfordul, hogy egy adott művet nem igazán a megfelelő életkorban olvastatnak. Ez a nagy hátulütője annak, hogy az oktatás gerince igazából az irodalomtörténet lineáris menete. Az ókortól kezdve napjainkig jutnánk el, ha a végén nem mindenki az érettségi lázában égne. Így nem jut idő az egyik legizgalmasabb részre, a kortárs irodalomra.

Radikális, tudom, de ha esetleg nem életrajzokat tanulnának a nebulók, hanem több műértelmezést, beszélgetést csempésznénk a tananyagba, talán több idő maradna mindenre. Nagy íróink gimnáziumai, szerelmei, a Kiskőrösök és Debrecenek, a Lédák és a Csinszkák, úgyis egy nagy masszává folynak össze pár év múlva. Ami megmarad(na), azok az olvasmányélmények.

Sajnos elfelejtettem a sorozat címét, és nem ülök otthon a könyvespolc előtt, de valaki kommentben biztosan kisegít: nagy A4-es formátumú füzetek, mindegyikükben egy-egy híres művel, széljegyzetekkel és magyarázatokkal ellátva. Az első oldalakon bemutatták az írót, a mű keletkezésének körülményeit, és néhány értelmezési alternatívát. De a legfelbecsülhetetlenebbek a szöveg mellé beszúrt magyarázatok voltak mégis. Valahogy így képzelném el én a középiskolai irodalomkönyveket, a mostani (én időmbeli) kétkötetes életrajzok + szöveggyűjtemény formátum helyett.

Hiszen minek besulykolni a sok hasznavehetetlen adatot, ha a diákok úgyis a neten keresnek utána, ha szükségük van rá. Inkább egy olyan adatbázist lenne érdemes építeni, egy irodalmi wikit, amiben nyugodtan kereshetnének, mert lektorált, hiteles információkat tartalmaz. Az amúgy Petőfi életútjának magolására fordított időben pedig lehetne még többet olvasni, vagy megtárgyalni az olvasottakat.

Persze az sem lenne rossz, ha a klasszikusokat levadászhatná PDF-ben a diák, és nem kéne megvenni feltétlen egy vagon könyveti. A MEK jó kezdeményezés (ha eltekintünk a ritka gusztustalan weboldaltól), de messze nincs benne elég mű. A digitális táblákra szégyenszemre nincs digitális tartalom.

Persze lehet, hogy nincs igazam, és tényleg az lenne a tanárok feladata, hogy igenis megtanítsák a kölköket az igazi irodalom szeretetére (bármi is legyen az) ha beledöglenek is.

A „bárki-bármit-bárkiről-bárhol” – mértéket, határt, szabályt, normát, törvényt – nem ismerő sajtószabadsága, amelyben láthatatlanná válik, „csuklyát ölt” a „véleményét megfogalmazó” személy és amelyben a szerző és a szerkesztőség azonosíthatóságával együtt megszűnik a minden nyilvánosan közölt véleményért viselendő állampolgári, emberi és szakmai felelősség – nem a szabadság, hanem a vadság új állapota, amely káoszként, lélektani hadviselésként, hétköznapi média-terrorként ölt sokszínű alakot. (forrás)

Via Yummie.

Nos, kedves Szilágyi Ákos, welcome to the internet. Vajon a 4chanon jártál már?

Ezt a bejegyzést csuklya hiányában kapucniban írtam.

Michael Chrichton passed away.

Many obituaries praise him as a writer who got kids interested in reading with his techno-thrillers. I really liked most of his books I came across (maybe with an exception to Next). My first Chrichton novel was, as I’m sure for many others, Jurassic Park. It had the very same effect the Potter-books achieved later on: I simply couldn’t put it down. I think the world is a poorer place now by losing him.

Apparently an awful lot of people think otherwise. Phrases like “airport lounge lit” and “pulp fiction” are thrown around. There are also people advocating that commercial success should not be equated to literary worth and – as a general rule of thumb – writers who perform well commercially are usually very bad ones.

It’s ok not to like a writer’s work but I find it distasteful to disgrace him right after his death. I’m also curious how many of those who insist that Chrichton’s books were shallow, poorly-written and worthless read more than one of them, either just to sneer afterwards or because despite all the literary snobbery they couldn’t just put them down…