sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

Kéktúra 18: Cserhát

Előző hétvégén folytattuk a Kéktúra 18. szakaszát Szendehely és Felsőpetény között. Jó régen hagytuk abba túrázást: a szakasz előző Nógrád—Szendehely útvonalát Valentin-nap alkalmából jártuk végig hóban-fagyban.

Untitled

Ehhez képest most harminc fok feletti hőmérsékletben és tűző napsütésben caplattunk. Alsópetényben azért is hagytuk végül abba, mert nem tudtuk újratölteni a kulacsokat: minden zárva volt, a közkút pedig nem működött.

Untitled

Ha valaki errefelé jár, a kék jelzésről 100 métert letérve mindenképpen érdemes lemászni a Násznép-barlanghoz: még a nyári melegben is csodálatosan hűvös van bent.

Untitled

Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L

Nem kellett soknak eltelnie az UTH után, hogy vissza akarjak menni az erdőbe versenykörülmények között. A Skyrun egynek jó volt, de inkább aszfaltos futásnak számított. A Nyúlcipőbolt-sorozat börzsönyi állomása adta magát, mint következő lehetőség. Emlékszem, még panaszkodtam is a regisztrációkor, hogy miért ilyen rövid a legnagyobb táv is…

Aztán megnéztem a szintrajzot meg a szintidőt. Meg eszembe jutott, amikor télen itt futottuk a kéktúrát, és másztunk a Csóványosra. Egy héttel a verseny előtt pedig bejártuk az M távot, ami után egyértelmű lett, hogy pont elég kihívást fog jelenteni ez nekem.

Szerencsére pont úgy van időzítve a rajt, hogy a csettegő erdei kisvonattal nyugodtan elérhető Vácról. Öltözés közben nézegettük a futókat. Mellettünk egy copfos szőke lány készült, Fanni mutatta, hogy piros a rajtszáma, velem fut majd. Én a nevet is elolvastam: Tiricz Irén. Ebből egyértelművé vált, találkozni a pályán nem fogunk. Azon gondolkodtam, egy ismeretlenül köszönés meg hajrá az ilyenkor jó, vagy inkább tolakodó.

A hosszú táv fél órával előbb rajtolt, pontban tízkor. Amúgy családiasan, amikor száz futó indul el, nem többezer, mint egy városi versenyen. Diósjenő határában elhúzott mellettem Szasza; néztem is, hogy hogy kerülhetett mögém. Utólag derült ki, hogy elhagyta a dugókáját, és percekkel később tudott csak elrajtolni.

Nagy előnye volt a bejárásnak, hogy tudtam, mi következik: megyünk felfelé, kvázi folyamatosan, csak a meredekség változik. A kisebb emelkedőket még meg is futottam, de próbáltam nem elfutni az elejét. Csanyát ismerve lesz itt még csúfság.

A bejáráskor a jelöletlen erdészeti úton mentünk le az első depóhoz, és az itineren sem a piros csíkra volt illesztve a lejtő, mégis azon volt a szalagozás. A másik fura dolog, hogy a frissítőpont nem bent volt a faluban, hanem az elágazásnál. Mindenesetre megtanultam, a szalag az igazság, nem az előzetes GPX.

Próbáltam szigorú fegyelmet tartani a depózás során: nem szüttyögünk a ponton, hanem a kötelezőt csináljuk, és indulunk tovább. A procedúra azzal kezdődött, hogy az egyik palackot odaadtam pár deci kólának, azt megittam, majd feltöltettem mindkettőt vízzel, és uccu neki. A sópótlást tabletta, és a gélek valamint a Magna Shot adták. Kicsit gyakorolni kellett, hogy a puha palackra hogyan csavarom vissza a tetejét, de a Crew sokkal profibbnak bizonyult ebben.

Innen kezdődött az ugrás az ismeretlenbe, mert elvált a középtáv és a hosszú útvonala. Néha indokolatlannak tűnve bementünk a málnásba, aztán jött egy kopasz köves erdészeti úton a gyilkos felfelé menet. Akartam lentről csinálni videót, ahogy kúszik fel előttem a mezőny, de elengedtem. A nap sütött, a Péter mászott.

Lassan kezdtek jönni azok a gondolatok, hogy vagy vége lesz a felfelé menetnek, vagy nem tudom, mi lesz. Az addig elfogadható átlagsebesség csúnyán zuhant. Azzal vigasztaltam magam, hogy mit nem adtam volna, ha ennyire jól érzem magam Visegrádnál az UTH-n. Most van verseny, most kell mászni.

A tényleg kiválóan futható single track piros háromszög nagy megkönnyebülés volt azért. Egy csávót azért előztem meg, mert elesett, és fájt a keze. Beszélgettünk egy lánnyal, aki el akart engedni, de mondtam neki, hogy inkább ő nyulaz engem, mintsem akadályozna. Ha így haladunk, meglehet öt órán belül.

Egy kő mögül fotóztak itt, de valamiért minden képen kifejezetten húsosnak tűnök, nem a jó értelemben. Gondolom a trikó és a hátizsák sem segítettek, illetve golyószerűvé tesz a sapka a fejemen.

A Nagy Hideg-hegy úgy élt az emlékeimben, hogy valami sípálya-szerű meredeken kaptattunk fel a kéken. Most a másik oldalról közelítettük, de az sem volt jobb. Szerintem a frissítőponton megelőztem pár embert, de kezdett erodálni a fegyelem.

Sajnos megint ismertem, ami ránk várt: hiába volt meg a nagy része a szintemelkedésnek, előbb lementünk ugyanott, ahol fel, majd fel kellett szenvedni magunkat a Csóványosra. Kezdtett fogyni az erő, és a lejtőket sem tudtam rendesen megfutni. Lassan be-beértek emberek. Különösen bosszantó volt, amikor valaki úgy előzött, hogy lehagyott, majd megállt fotózni, amikor is én visszavettem a pozíciót, de simán utolért újra.

A Csóványoson megnyugtattak, hogy innen csak lefelé megyünk majd, ami majdnem igaz is lett. Igyekeztem kocogni. Néztem a tempót, és örültem, ha hétperces kilométereknél jobbat sikerült tartani. Ennél azért joval lendületesebben vettem a lejtőket—különösen az ilyen lankásakat—az elején.

Ezen a szakaszon folyamatosan előztek a jobb kondícióban lévők, olyanok is, akiket végig magam mögött tudtam. Egyedül a végére szívtam fel magam, és a szintén lejtős diósjenői aszfalton 5:30-as kilométereket is sikerült abszolválni. A kedvem is jobb lett: annyira mégsem lehetek satnya, ha a végén is így bírom.

4:51:35 lett a vége, tehát bőven meglett az öt órán belüli teljesítés. A férfi mezőnyben ez a 104 befutóból a 68. helyre volt jó. Kétségtelen fejlődés a Vérteshez képest, ahol sokkal rosszabbul szerepeltem. Összetettben 86/138-at jelent. Elégedett azért nem vagyok, mert ha a végén a zöld csíkon tudtam volna értékelhető módon menni, akkor sokkal jobb eredményt is elérhettem volna.

Ezen a futáson volt rajtam először élesben a Salomon Adv Skin 12 hátizsák, amit pont a névadó sportbolt születésnapi akcióján húztam be, és tökéletesen bevált. Tényleg olyan, mint egy második bőr, teljesen rám simul, iszonyú kényelmes, gyakorlatilag el lehet felejteni, hogy ott van. A puha palackok nagy előnye, hogy nem lötyögnek, ahogy fogy a víz belőlük.

A Decathlon futóhátizsákkal ellentétben ennek a zsebeit elérem anélkül, hogy le kelljen venni. Volt hely a három Magna Shotnak, öt zselének, és a kicsinek épp nem mondható 5,5″-es telefonnak is. A szemetet a palackok előtti zsebekben gyűjtöttem—ez az újítás a zsákon az előző változathoz képest. Víztartályt nem is raktam bele, elég volt a két fél literes soft flask.

Talán az a legjobb mércéje, hogy mennyire stabil a hátizsák, hogy smemi nyomot nem hagyott a pólón, míg az UTH-n a Decathlonos teljesen kibolyhosította a hátamon a felsőt, annyira súrlódott.

A másik újdonság a cipőm volt. Még az UTH előtt akartam váltani a Nike Wildhorse aktuálisan legfrissebb négyes sorozatára, de se a boltban se online nem volt egy darab se. Aztán pár nappal később, hogy beszereztem a Brookst, hirtelen lett a Nike Fashion Street Storeban pont az a szín, amit kinéztem, ráadásul akciósan…

Azóta persze tudom, hogy ez azért volt így, mert időközben megjöttek az idei színek, a régi kollekciót meg kipörgették. A cipő mindenesetre nagyon szuper, kicsit bumfordi, de nagyon puha. A felsőrészt sokkal stabilabbnak és párnázottabbnak éreztem, mint eddig bármelyiket. Érdemes felpróbálni, mert bár ugyanakkora méretet vettem, mint az összes többi Nikem, picit talán szűkebb a megszokottnál.

A talprész kevésbé hokásan himbilimbi, ellenben ugyanolyan jól csillapít, rá lehet menni éles kőre, tobozra, nem szúrja a talpat. Pedig ebben sincsen rock plate, egyszerűen csak kényelmesre van csinálva. A bütykei is nagyobbak a Calderánál, nem is volt gondom még a poros-szakadékos piros csíkos lejtőn sem, ami az első frissítőponthoz vezetett.

Fűzőnek való zseb és kamáslit rögzítő tépőzár viszont nincs rajta. Ellenben nincs kamáslim, és még sosem akadt bele a fűzőm tereptárgyba, tehát lehet ez amolyan sárkányfű-dolog…

Most kifejezetten rossz, hogy a következő terepfutas.hu verseny csak októberben lesz a Mátrában.

Addig is edzés, edzés, edzés; illetve jó lenne pár kilóval könnyebben rajthoz állni.

Az erdő mindenkit befogad

Gondolatébresztő a mai napra.

A hónap elejént a fenti képre cserélte a terepfutas.hu FB csoportja a borítóját a következő szöveggel.

Az erdő mindenkit befogad, nemtől, kortól, hitvallástól, hivatástól vagy akár nemi identitástól függetlenül. Az ösvény mindenkié. Büszkék vagyunk rá, hogy a terepfutók közössége továbbra is sokszínű, a legkülönbözőbb emberekből áll és hétről hétre együtt koptatják cipőiket.

Nem kellett sokat várni az első »miért van erre szükség, miért kell az arcunkba tolni, ez egy magánügy« reakcióra. Erre írt válaszul egy lány egy kommentet:

Köszi szépen!
Pár mondat arról, hogy ez miként néz ki az érintett szemével. Én transznemű vagyok, második pillantásra látszik, hogy nem nőként születtem. Ha cégek és közösségek egyértelművé teszik, hogy nekik így is oké vagyok, és ha valaki beszól, akkor számíthatok rájuk, akkor nyugodtabban megyek el egy terepfutó versenyre, meg úgy általában nyugodtabban érzem magam – mert hát “ezt csinálni”, vagyis élni nem lehet négy fal között.
Ezeket a kiállásokat, mint a borítókép, látja az anyukám, és kevésbé fél attól, hogy beverik a fejem, nem találok rendes munkát, stb. Látja az, aki velem szemben még az elfojtással küzd, és nem tudja, hogy kiugorjon az ablakon, vagy merjen-e belevágni.
Tehát nagyon fontosak, és ha egy egészséges társadalomban akarunk élni, akkor megkerülhetetlenek.

Volt egy barátom, amikor először szerepelt nyilvánosan, melegként, az apja másnap öngyilkos lett. Másfél-két évvel később ő maga is.
Namármost: ha az apja abban a tudatban van, hogy a referenciaközegében semmi ciki nincs egy meleg fiúgyermekben, akkor valószínűleg ma is élne, és a fiára sem rak olyan terhet, ami a hétköznapi homofóbiával együtt vállvetve már elégnek bizonyult ahhoz, hogy egy kelenföldi vágányon fejezze be.
Az ilyen kiállások szó szerint életeket menthetnek.
Illetve: azt, hogy soha nem merült fel a kirekesztés, egy ennyire heterogén közegben azért bátor dolog kijelenteni, különösen – gondolom – többségi pozicióból. Amikor két éve először cserélt borítót a Terepfutás.hu, volt balhé, leirakozás, stb.
De nagy gond szerintem sincs.

Például ezért kell az “elfogadás-propaganda”.

Xreid Norway

Azt hiszem, találtam magamnak egy hosszabb távú célt.

Skyrun Dunakanyar

Szombaton visszatértem a Pilisbe: Pilismarótról Dobogókőre futottam fel, majd vissza, a Skyrun Dunakanyar eseményen.

Az UTH után hamar vissza akartam térni a terepre, ami csak félig-meddig sikerült. Egyrészt az útvonalról kiderült, hogy nagy része aszfalton vezet, másrészt már a nevezéskor felbosszantott a teljesen indokolatlan közvéleménykutatás, aminek persze minden mezője kötelező volt…

Pláne dühös lettem, amikor a nevezési díj elutalása után pár nappal érkezett egy fizetési felszólítás tárgyú levél a postafiókomba. Már elnézést, de ez egy versenyre való nevezés, nem a villanyszámlámat felejtettem el kifizetni…

Kicsit fura is volt, hogy a rajtcsomag drága pólója (?) áll a marketing középpontjában, meg hogy a limitnél jóval kevesebb induló nevezett.

Pilismarótra végtelenül hosszú buszút után érkeztem, lepacsiztam Bitliszbával, aztán csapattuk is a pályán. Egy fordító volt az elején, és kevés kivételtől eltekintve végig aszfalton mentünk lankásan felfelé.

Két frisítőpont volt, 4.6 és 8 kilométernél, úgyhogy okosan már a startnál otthagytam a kézben tartott kulacsom, mondván minek. Kevésbé előrelátón az AirPords dobozát és a kulcsom a zsebemben hagytam, amik végig húzták a nadrágom, meg csörögtek indokolatlanul.

Felfelé nem voltam túl elégedett, mert folyamatosan előztek meg az emberek, de az órára nézve azt láttam, hogy hat peren belüli kilométereket megyek, amikkel amúgy teljesen ki tudtam egyezni.

Tapasztalataim alapján a power hiking inkább az erősségem, mint a felfelé futás. Ez valamennyire meg is látszott a végén a sípályán, amikor sorra előztem az embereket. Az elején. Aztán egyrészt iszonyúan elfáradtam, másrészt elkezdett fájni a derekam. De annyira, hogy meg-meg kellett állnom, hogy kissé kinyújtsam a hátam. Valószínű, valamit rosszul csináltam a mászás közben… Amúgy a sípálya elépesztően meredek, ráadásul füves, a végére teljesen elfogytam.

Próbáltam rövidet depózni: megittam egy izót, megettem egy gélt, majd leöblítettem vízzel, és csapatás lefelé. Bitliszbá végig pár száz méterrel mögöttem volt, lefelé is egyszerre indultunk.

Már felfelé is jól jött, hogy a Caldera volt rajtam, mert csúszott a fű. A lejtőn is igyekeztem kihozni a maximumot, zúztam, ahogy bírtam, és próbáltam nem megcsúszni. Cserébe indokolatlanul magas, 190 feletti lett a pulzusom.

A sípálya végén éreztem is, hogy ez sok volt: mindkét vádlim görcsölni kezdett a kompresszós szár ellenére. Kis séta és nyújtás után stabilizálódott a dolog, és tudtam is hozni az öt perc alatti kilométereket a szerpentinen.

Lassan de biztosan be is értem pár versenyzőt, két srácot meg a frissítőponton előztem meg. Lehajtottam az izót, és mentem tovább, ők meg hesszeltek kicsit, ami nagyon sok idő.

Persze már az elején úgy indultam, hogy ez egy edzés, nem érdekel a helyezés, csak gyakorlok. Aztán ott van előttem valaki a pályám, látom, hogy jobb erőben vagyok, gyorsabb vagyok, és muszáj megelőzni. Ilyen ez.

Akit lehetett, megelőztem, végül a 88 indulóból 36-ként futottam be, amivel teljesen elégedett vagyok. 2:21:02 lett az időm 24 kilométeren. A végtelenül magas pulzusommal kellene kezdeni valamit, a 165-ös átlagot soknak érzem.

Sajnos fotó nem született rólam, csak amikor már a célban írtam az üzeneteket.

Következik a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail!

Minek vannak a városi futóversenyek

A Fővárosi Közgyűlés ma szavaz arról az indítványról, mely szerint rendeletmódosítással csökkentenék a futóversenyek számát Budapesten. A tervezet szerint egy naptári évben legfeljebb három jelentős forgalomkorlátozással járó, hat kisebb forgalomkorlátozással járó, valamint három forgalomkorlátozással nem járó futó sportesemény kerülhet be a naptártervbe, a szervezőknek pedig pályázniuk kell majd, és csak úgy kerülhetnek majd be a futó sportesemények éves naptártervébe.

Mi értelme van a büdös városban aszfalton futni? Hogy a viharba jön ez az egészséges életmódhoz? — Jöttek a kérdések.

Van egy remek RW cikk arról, hogyan változtatta meg a hetvenes évek végén New Yorkot az, hogy egy merész húzással a belvárosban rendezték meg az évenkénti maratont. Előtte a Central Park mentén köröztek a futók. Akkoriban az dívott, hogy még az olimpiai versenyeket is a városok szélén vezették, csak a végére mentek be a futók a belvárosba.

“Így ment a futás. A városokban nem futás történt, a városokban autóvezetés történt.”

Mára ott tartunk, hogy a New Yorki maraton világhírű, ahogy a többi nagyváros futóeseményeire is többszörös a túljelentkezés. Londonba, Berlinbe csak sorsolással lehet bejutni. Az emberek nem csak a tévén látnak futóversenyt. Ki tudnak menni szurkolni, és van egy-egy vasárnap, amikor nem az autók robognak el az utcájukban, hanem sportolók.

Ugyanígy futni is jóval kevesebben jártak el. A fent említett New York-i futáson 2002-en indultak. A nagy budapesti eseményeken ma 8-10.000 résztvevő van. Londonban idén 40.000 futó vágott neki a maratonnak 800.000 szurkoló előtt. Az, hogy a Városligetben futók jönnek szembe, az pont ezeknek a városi versenyeknek is köszönhető. Ha előtted történik a verseny, látod a résztvevőket, rögtön közelebbnek érzed magadhoz.

“Hogy elhidd ezt a történetet, hinned kell benne, hogy az emberiség lehet egy nagy boldog család, akik együtt dolgoznak, hogy elérjék a lehetetlent. Azt hiszem, láttam megtörténni. Előző vasárnap a világ egyik leginkább problémák sújtotta városában 11.532 férfi, nő és gyermek a világ 40 országából egymillió fekete, fehér és sárga ember által segítve, protestánsok és katolikusok, zsidók és muszlimok, buddhisták és kunfuciánusok nevettek, szurkoltak, és szenvedtek a legnagyobb népünnepélyen, amit a világ valaha látott.” — Chris Brasher

Ebben az árkoktól szabdalt országban, ahol mindenki nagyon igyekszik utálni a másikat, pont jól jönnének az ilyen események.

Budapesten nagyon kevés a használható, sportolásra alkalmas terület, annál több a várost átszelő autópálya. Ezek mellett töltjük a mindennapjainkat. Én minden egyes munkába jövet és menet látom, ahogy a Keletitől az Erzsébet hídig áll az egybefüggő kocsisor a Rákóczi úton. Ahogy tehetetlen dühükben nyomják a dudát az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben ragadtak. Ha a Király utcán sétálok ebédelni, mindig álló kocsisor mellett teszem. És a legtöbb autó nem árut szállít, nem beteg nagymamát visz az ügyeletre. Szinte az összesben egy ember ül.

A Városligetet épp készülnek beépíteni. A Margitszigeten az úszó VB miatt folyamatosak az építkezések. Kétmillió budapestinek van egy öt kilométer hosszú, másfél ember széles rekortán, amin a biciklistől a bringóhintóig mindenkivel osztozik. Európában egyedülálló módon a várost átszelő folyó két oldala kétszintű autópálya.

De miért nem az erdőkben, hegyekben, jó levegőn futnak ezek az emberek? A terepfutás egy nagyon szép, ámde teljesen más sport. Nem mindenki csésze teája. Magasabban van a belépő szintje, más állóképességet, mentalitást kíván. Tízezer embert amúgy sem lehet kicsapni az erdőbe, hogy nesztek, fussatok. Kicsit vicces is, amikor pont a szálló por elsőrendű okozói, az autósok érvelnek azzal, hogy de hát a városban szar a levegő. No shit, Sherlock.

Nekem a belvárosból kijutni egy-másfél óra tömegközlekedés. Ez autóval sem jelentősen rövidebb. A legtöbb embernek munka előtt vagy után nincs erre ideje és energiája. Közösségi terek pedig nincsenek a városban elérhető távolságban, ahol lehetne sportolni.

Amúgy az sem mellékes, hogy a nagy futóesemények jelentős pénzt is hoznak. Az indulók nagy százaléka külföldi. Egészen más saját lábon körbefutni egy várost, mint a Hop On-Hop Off buszról a dugó közepéből.

Jó pár európai nagyvárosban futottam már. Minden alkalommal egy kisebb nyaralás volt a verseny köré szervezve. A legjobbak azok az események voltak, ahol híres látnivalók mellett futottunk el. A római maratont így is reklámozzák: elfutsz minden mellett, ami számít. Vatikán, Spanyol lépcső, Angyalvár. Bécsben a Prater, Schönbrunn, MQ, Parlament, mind az útvonalon van.

A rendelet kimondott célja, hogy csökkenteni szeretnék a futó sportesemények számát a fővárosban. Nem egyértelmű, hogy mi a jelentős és a kisebb forgalomkorlátozás definíciója. Regisztrálni, és más eseményekkel versenyezni akkor is kell, ha az esemény egyáltalán nem jár forgalomkorlátozással. Ez tényleg az az irány, ami a hetvenes évekbe visz vissza.

Változás pedig akkor lesz, ha a helyes irányt választjuk. Nem az a megoldás, hogy mindenki kiköltözik Pomázra, Veresegyházra meg Leányfalura, és csak dolgozni autózunk be Budapestre.

Azzal, hogy kevesebb futó sportesemény lesz Budapesten, csak veszítünk. Ettől nem lesz jobb a közösségi közlekedés. Ettől nem épül több P+R parkoló, se kerékpárút. Ettől nem lesz élhetőbb a város senkinek. Ettől nem lesz kevesebb dugó.

213 BPM

Az utóbbi időben ilyen indokolatlan statisztikákat produkált a TomTom mellkaspánt. Biztos voltam benne, hogy hazudik, mert — ha valóságos — ezt a szívritmust azért megéreztem volna, azt hiszem…

Már épp rá akartam gyújtani a terméktámogatást a cégre, amikor Bence kollégám szólt, hogy neki hasonló esetben azt tanácsolták, cseréljen elemet a pántban, mert valószínűleg a merülés okozza a hibás adatokat. És lőn, egy CR2032-vel később.

Megint tanultam valamit. Mondjuk jó lenne, ha ilyen esetben az óra vagy a kísérő mobilapp például szólna, hogy ideje elemet cserélni haver.

Brooks Caldera

Az UTH beszámolóban van kép is róla, mennyire elkopott a terepfutócipőm, ideje volt egy újnak. (Mentem vele aszfalton is időnként, ami végképp nem tesz jót neki.) Olvastam jó pár tesztet, aztán a Nyúlcipőboltban beleléptem egy Calderába, és el is volt döntve a dolog.

Igaza van Zsófinak, tényleg olyan, mint egy Hoka, jó alaposan párnázott talppal. A Wildhorseban minden egyes követ megéreztem, ezzel meg át tudok gázolni kavicsokon, eltaposhatok tobozokat, nem fáj utána a talpam. Sokkal stabilabban is tudok futni, nem bicsaklik ki alólam a bokám olyan könnyen.

Vízállóságról nem tudok egyelőre nyiltkozni, száraz volt az idő az utóbbi napokban. A magas talp miatt gondolom elég mély sárba kell gázolni, hogy befolyjon, de oldalt a szellőző anyag biztosan beengedi a vizet, ha eljut odáig.

Két dolog, amit nem láttam eddig cipőn. Hátul van egy kis tépőzáras fül, amivel lehet rögzíteni a kamáslit. Az UTH-n pont mesélte valaki, hogy elfelejtett tépőzárat ragasztani a cipőjére házilag, hogy ne mozogjon el a kamásli. A másik az ún. lace garage, aminek nem tudom, mi lehet a magyar neve. A cipő nyelvének a tetején van egy zseb, ahová el lehet rejteni a fűzőt, így az nem leffeg, nem akad bele a tereptárgyakba. Hatalmas találmány.

Elég felszabadító élmény volt benne lefelé zergülni a Hármashatár-hegyről. Versenyen majd a Börzsöny Trailen fogom kipróbálni.

Salomon UTH® 2017 Official Trailer

Ha Csanya azt mondaná, szombat éjfélkor újra mehetünk egy kört, ott lennék.

Salomon Ultra-Trail® Hungary

Ebben a beszámolóban főleg az elsőségekről lesz szó.

Ez volt például az első valóban ultra távúnak mondható versenyem. Eddig a leghosszabbat a Vértes Terep Ultramaratonon futottam, de az az ötven kilométerével alig több egy sima maratonnál.

A felkészülés nem volt zökkenőmentes: megint sikerült kevesebbet edzeni, mint ahogy beterveztem vagy elképzeltem. A megfutott távolság nyilván csak egy dolog, de jó közelítés az általános edzettségre. Egyedül májusban voltak 60-80 kilométeres heteim, amilyenekre az irodalom szerint szükség lenne egy ultra távhoz.

Igyekeztem viszont a lehetőségekhez képest sok szintet belevinni az edzésekbe. Sajnos a nyolcadik kerületből elég sokat kell utazni, mire rendes trailre jut az ember, így a leggyakrabban a Gellért-hegyre kaptattam felfelé, illetve a Hármashatár-hegy környékére bumliztam el.

Három héttel az UTH előtt sikerült is egy Balboa közben úgy lépnem, hogy a már korábban is elő-előjövő izomhúzódásom — nincs jobb tippem jelenleg, mi lehet — belehasítson a hátamba egy lejtőn. Nagyon féltem tőle, hogy ezen a rossz mozdulaton úszik el a verseny, hiszen ilyenkor nagyon nehezen mozgok. Úgy kell elképzelni, hogy időnként a hasöv környékén beáll görcsbe minden izmom, de úgy, hogy levegőt sem tudok venni. Szerencsére pár napig tartott csak a krach, intenzív mozgással sikerült kigyógyítani magam.

Mindenesetre objektíven és érzésre is voltam már fittebb és gyorsabb is. Emellett nem voltak illúzióim, hogy az UTH könnyű lenne. Sok benne a szint, vannak kifejezetten meredek kaptatók és technikás lejtők, a szintidők pedig nagyon szigorúak. Ez utóbbira panaszkodtak többen a Facebook oldalon. Bár én is ezek miatt nem tudtam befejezni, úgy gondolom, ezt el kell fogadni, ez egy ilyen verseny.

Felmerül a kérdés, hogy miért neveztem akkor mégis. Indulhattam volna a középső betétfutamon például, ami “csak” 55 kilométer, sokkal jobban illett volna az edzettségi állapotomhoz, és sokkal biztosabb lett volna, hogy befejezem.

Azt sem gondolom, hogy a népszerű “azért csinálom meg a versenyt, mert megtehetem” szlogen elegendő indok lenne. Szeretek viszont nehéz de nem lehetetlen kihívást keresni, tényleg megtapasztalni a saját határaimat, és tanulni a versenyeimből. Ezeknek pedig a végeredménytől függetlenül is maradéktalanul megfelelt az UTH.

Először találtam tehát magam éjjel fél tizenegykor egy versenyközpontban rajtszámot átvenni. A kötelező felszerelésen kívül három gélt, két Magna Shotot, vízhólyagra való tapaszt, telefontöltő akkut, napszemüveget, sapkát és zsebkendőt vittem magammal. A kétliteres víztartály kb. félig volt töltve, és elöl a két fél literes kulacs is félig tartalmazott vizet és izót. Kézben kifejezetten nehéznek tűnt a hátizsákom. Az volt a tervem, hogy Dobogókőig lefogyasztok a tartályból, utána meg a kulacsokat töltögetem majd a pontoknál, mert azokat egyszerűbb.

Nem nagyon ismerek senkit a terep- és ultrafutó társaságból, szóval főleg Zsófival beszélgettem, kaptam tőle egy szúnyog- és kullancsűző tapaszt is. A várakozás közben megettem egy Zero Bart, és igyekeztem kortyolgatni a vizemből.

Hatalmas megkönnyebbülés volt a rajt. Egész szombaton erre vártam, már nagyon nem tudtam mit kezdeni magammal. Délután próbáltam rápihenni a versenyre, de az alvás nem nagyon sikerült. Végre futottunk!

Zsófival tartottam az elején egy olyan tempóban, ami neki kényelmes volt, nekem kicsit gyors, de azért beszélgetős. Nem akartam lemaradni az éjszakai szakaszon, hogy egyedül kelljen futni. Nagyjából 3-4 kilométert mehettünk, amikor meg kellett állnom cipőt kötni, Zsófit akkor láttam utoljára.

Főleg felfelé mentünk, és bár előzgettek engem is, mindig maradt a környékemen annyi ember, hogy abszolút nem volt para az éjszaka. Jól jött a futótársak némelyikének reflektora, mert a 200 lumenes Tikka azért nem világította be annyira az erdőt.

A hajnali időpont ellenére meglehetősen meleg volt még. Egy réten — azt hiszem, már a Lajos-forrás után — volt nagyon szuper klíma, amikor látszott a lehelletem a lámpa csóvájában. Azt mindenki nagyon élte, előttem egy srác kitárt karokkal vágtatott a fűben.

A mi hol és mikor történt már most összemosódott kicsit. Nem éreztem például hiányát a pályabejárásnak, éjjel úgyis teljesen más a látvány, és a szalagokat kiválóan lehetett követni. A fényvisszaverő címkéknek köszönhetően még könnyebb volt éjjel meglátni őket, mint néha nappal.

Beszélgettem is futótársakkal, de mivel szembe nem akartam világítani őket, és rajtuk is volt fejlámpa, arcokat nem igazán tudok kötni senkihez. Próbáltam a veteránoktól hasznos tippeket begyűjteni.

Ezen a szakaszon láttam az első rókát is. Egy vályúszerű útvonalon egyszer csak megjelent mellettünk egy bébiróka, max 30 centis lehetett. Kicsit kóválygott a reflektorfényben, de mire előszedtük volna a telefont fotózni, elszaladt.

Pilisszentlélek felé fokozatosan kezdett világosodni. Négy óra felé volt az álmosság-holtpontom. Hatalmasakat ásítottam, és úgy éreztem, kiment belőlem minden erő. Automatikusan raktam egyik lábam a másik elé, és megittam az egyik emelkedőn az első Magna Shotot némi vízzel. Nem tudom, hogy attól-e, de mire a frissítőpontra értem, elmúlt az álmosság.

Pilisszentlélekre érve már teljesen kivilágosodott, és elégedett voltam a sebességgel is: 9 percen belüli átlagos kilométereim voltak még, minden rendben lévőnek tűnt, ezt csak tartani kellett.

A Pilismarótra vezető szakaszon volt először, hogy megvezetett a szalagozás. Egy erdei ösvényen mentünk, ami nem volt turistaút, amikor valaki szólt, hogy lent látott szalagot egy mélyedésben. Egészen furcsa volt a helyzet, mert arra semmilyen út nem vezetett. Némi kavargás után visszajutottunk ugyanarra az ösvényre, amiről letértünk. Azóta olvastam a beszámolókban, hogy ez másnak is okozott gondot, és elképzelhető, hogy egy korábbi másik túra hasonló színű szalagjai vittek minket is a málnásba.

Nagyon könnyű amúgy elveszíteni az utat. Elég kicsit nézegetni az itinert vagy a fáradtságtól elábrándozni valamin, és rögtön ott vagy, hogy követed az ösvényt, de mi van, ha volt egy leágazás, csak te épp elbambultál, vagy az órádat, szintrajzod nézted. Ilyenkor futsz tovább, és reménykedsz, hogy a következő kanyar után feltűnik majd a szalag…

A másik, ami nagyon sokat kivesz az emberből, az a technikás talaj. Főleg a fejlámpás időszakban mindig nézni, hová lépsz, villámgyors döntéseket hozni, ez mind nagyon sok energiájába kerül az agynak. És amikor ezt az energiát már nem lehet megfelelő hatékonysággal pótolni, akkor jön a botladozás.

Azért csak eljutottam Pilismarótig, ahol lehetett enni paradicsomlevest. Előtte elterveztem, mit csinálok a ponton: kulacsok újratöltése, és a jobb cipőmből kirázom a kavicsokat. Persze amint beértem a pontba, és beszélgettem kicsit, rögtön elfelejtettem az egészet, és csak az újraindulás után jutott eszembe, hogy — bár egy dolgom volt — nem vettem le a cipőm, még mindig benne a kavics a szalagok hajkurászása idejéből. Ez is fontos tanulság, ha az ember fáradt, nagyon nehéz következetesnek maradni. Rutinszerűvé kell tenni az evés-ivást, a frissítőpont forgatókönyvét, különben szétesik az egész.

Dömösre menet kicsit megijedtem: ugye nem a Rám-szakadékon kell lemenni? A ponton meg meglepett, hogy nem csipogtak be, de ugye itt volt a verseny, hogy ki ér fel gyorsabban a Prédikálószékre, ezért kivételesen nem a pontba be, hanem abból ki kellett lehúzni a chipet.

Ide lehetett előreküldeni felszerelést is. Egy srác épp pólót cserélt, ami elég nagy ötlet; nekem nem is jutott eszembe, mit küldhetnék előre, aminek hasznát veszem.

A Prédikálószékről még csak lefelé jöttem a piros háromszögön, de az is előrevetítette, mire számíthatok. A Vadálló-kövek kerülgetésekor én az ösvényen maradtam, aztán később olvastam a tippet, hogy az utolsónál lehet a sziklára menni egyből, ami kicsit könnyebb, mint az ösvény, ami iszonyatosan lejt balra. A nagyon kopott bütykű Nike Wildhorse 2 nem igazán találta rajta a fogást, egyszer majdnem meg is indultam bele a völgybe.

Ja, igen, egy elég elhasznált cipőm van, ami alacsony profilú ráadásul, és nincs benne — szerintem — rock plate, úgyhogy nagyon érezni benne a talajt, ami lehet jó is, de a kövek gyakran nagyon fájdalmasan tudták megszúrni a talpam.

Innen elvileg végig lefelé kellett volna mennünk, de ez egyrészt nem volt mindig túl egyértelmű, másrészt itt kezdődött az, hogy már síkon sem voltam túl gyors. Akikkel találkoztam mind lehagytak szép lassan. Lepence felé egy kicsit kellett a műúton menni, majd mellette bent az erdőben egy erdészeti úton. Valamikor a sáros időszakban járhatott itt valami munkagép, mert mély nyomvályút hagyott maga után, meg nagyon sok követ és rövid faágat. Elképesztően rossz volt rajta menni. Volt, hogy magamat gáncsoltam el egy hirtelen kibukó ággal vagy bokán rúgtam magam egy felrepülő kővel. Az is nagyon fájt, hogy elvileg ez lett volna a lejtő, ahol be lehet hozni a lassú mászás miatti időveszteséget. Kicsit panaszkodtam is a Crewnak a ponton, és mondták, hogy nem én vagyok az első.

Mindegy, tovább Pilisszentlászló felé. Rögtön a frissítőpont után, amikor felértem a hegyre, sikerült eltévedni: jobbra fordultam, mert a szintrajz alapján emelkedőt vártam, mégis meredeken lefelé kellett volna menni a patakhoz. Az vigasztalt, hogy a szakasz rövid, az utána következő meg kifejezetten kellemes profilúnak ígérkezett.

A TomTom Multisport viszont sajnos még a Prédikálószékre menet leállt. Alig két perccel bírt többet, mint kilenc óra. Pedig a szívritmusmérő övet nem is vittem el, hogy spóroljak az akkuval. Ezen a modellen mintavételezési sűrűséget nem lehet állítani, úgyhogy szomorúan kellett konstatálnom, hogy nem alkalmas ultrafutásra. A bosszantó az volt ebben, hogy fogalmam nem volt, egy-egy szakaszon belül hol tartok. Az állandóan változó terepviszonyok miatt az eltelt időből sem tudtam saccolni. (Időt mutató óra volt nálam.) A GPS trackem is emiatt megállt 55,4 kilométernél.

Ekkor már kurva meleg volt.

Pilisszentlászló határában belefutottam egy kútba, ami mellett majdnem nem álltam meg, mondván mindjárt itt a pont. Nem tudtam semmit… Áldottam utána az eszem, hogy megmerítettem a sapkám, mert csak futottam, futottam a tűzforró aszfalton, és sehol semmi. Azán jött egy Crew, aki mutatta az irányt, hogy fel valami dombra, és még mindig semmi, még mindig semmi… El se hittem, mire végre megláttam a Kisrigót.

Ők egyből azzal kezdték, hogy vizes szivaccsal lemostak, majd kaptam egy szintén vizes törölközőt is a nyakamba, csodálatos volt. A levesről lemondtam. A fáradtság, a meleg, és az eltévedések nagyon sokat lemorzsoltak az időelőnyömből. Kezdett nagyon nehéznek tűnni a dolog, főleg, hogy a Visegrádtól kezdődő szakaszt ismertem, bejártuk Fannival. Vigasztaltak a ponton, hogy a következő szakasz nagyon jó lesz.

Bevallom, hiába a völgy meg a patak, annyira nem élveztem, és sokkal hűvösebb sem volt. A hosszú hétvégének és a jó időnek köszönhetően jó sokan is voltak akkor már. Bosszantottak az emberek, hogy gyakran nem engedtek el, akadályoztak, hiába volt rajtam a rajtszám. Aztán teljes megrökönyödésemre egy izompólós csávó, aki a barátnőjével sétált, leszólított, hogy merre vezet ez az út.
– Ööö, – lenéztem az itinerre – Pilisszentlászló. – Már nagyon fáradt voltam a gondolkozáshoz.
– És hány kilométer?
Na erre már nem válaszoltam, hanem otthagytam őket a fenébe. Nem is értem, mit gondolt…

Visegrád felé kijutottunk valami aszfaltos útra, ahol a fél ország kempingezett épp. Én már csak gyalogoltam főleg, és nagyon égette a nyakam a nap, hiába fújtam be magam akkurátusan a napfelkelte utáni első pihenés alkalmával. Számolgattam, mennyi időm maradhatott még talonban. Nem segített, hogy gőzöm nem volt, mennyi még a pontig.

14:50-kor zárt a pont, én 14:30-kor checkeltem be. Itt már nagyon besűrűsödtek a szintidők. Reálisan a Pap-rétet lett volna esélyem elérni időn belül, az utána következő Skanzent a két brutális emelkedővel már nem. A Pap-réttel meg az a nagy baj, hogy a semmi közepén van. Fogalmam nem volt, hogy jutnék onnan haza, valószínű többórás gyaloglás után. Visegrádon ezzel szemben ott a buszmegálló.

Úgy döntöttem, itt kiszállok.

Nagyon kedvesen többször megkérdezték, biztos vagyok-e benne, és a rajtszámom sem vették el, pedig a szabályzat szerint kellett volna. Egy lánnyal lebotorkáltunk a megállóig, és vártuk a buszt.

Szintidők CheckpointSystem-en, és Strava.

Azóta persze ezerszer visszajátszottam ezt magamban. Vajon valóban jó döntést hoztam? Olvastam beszámolókban utána nagy megtáltosodásokról. Elvégre ismertem az utat, akár össze is jöhetett volna. Fizikai problémám azon kívül, hogy akkor tizennégy és fél órája csapattam az erdőben, nem volt. Az emésztésem kiválóan működött. Nem voltam eléhezve, és sikerült pótolni a sókat is. Nagyon jól működött a taktika, hogy a két fél literes kulacs egyikébe mindig vizet, a másikba izót kértem, és szükség esetén kiegészítettem a zsákból vízzel. Szóval akár meg is próbálhattam volna.

Másrészről ha nem érem el a Pap-rétet vagy a Skanzent, gyalogolhattam volna órákat, mire visszajutok Szentendrére. Coacholi írta, hogy a futás azért legyen élvezetes, akkor is, ha ultra:

“Nem azért versenyzünk, hogy kicsináljuk magunk, a fő cél a pozitív épülésre alkalmas élmények begyűjtése, amire jó lesz visszagondolni később és elmondhassuk, hogy a versenynap kihoztuk magunkból a legtöbbet amit kilehetett.” — Lőrincz Olivér

A 300 rajthelyből 132-en indultak el végül szombatról vasárnapra virradó éjjel. Közülük 84-en érkeztek be időlimiten belül. Azt gondolom, nincs szégyellnivalóm. És azt sem hiszem, hogy boldogabb lennék, ha befejeztem volna valamelyik kisebb távot. Akkor meg azon őrlődhetnék, hogy miért nem voltam elég magabiztos nevezni az UTH-ra.

Kicsit azért szomorú voltam, amikor a célba visszaérve oda akarták adni a Finisher pólót, hiszem megvolt még a rajtszámom.

Nem baj, jövőre.

Zsófinak pedig itt is gratulálok a női első helyhez, és az új pályacsúcshoz!