sesam.hu

Engineering Manager / trail runner / Budapest, Hungary

Nyúlcipőbolt Mátra Trail L

Úgy érzem, fejlődök! Így tűnt legalábbis a vasárnapi verseny a Nyúlcipőbolt Trails előző állomásával összehasonlítva. És pont amíg ezt írtam érkezett be a hivatalos lista, amely szerint 57. lettem a 131 férfi indulóból a Mátra Trail L távján, tehét a számok is engem igazolnak.

Mindössze egy bejegyzéssel korábban a börzsönyi beszámolóban panaszkodtam, hogy mennyire sokat kell várni a következő terepversenyig, aztán tessék, már ott is találtam magam a Mátrában. (Kicsit gyakrabban kellene írni, azt hiszem.)

Ígért ugyan a meteorológia esőt, de csak délutánra, köd az viszont volt bőven az odaúton, fent Mátrafüreden pedig csak felhős volt az ég. Persze egy nappal a verseny után szakadt: Csanya épphogy elkésett a vuduval.

Úgy készültem, hogy volt nálam póló, hosszú ujjú felső, kapucnis mellény és vékony kabát is, hogy majd a rajt előtt összeválogatom, miben indulok. 10-12 fokot ígértek a verseny idejére. Végül a póló mellett döntöttem, igen bölcsen, mint azt később megtapasztaltam. A kapucnis mellényt pedig betettem a hátizsákba egy zacskóba csavarva, hogy ne izzadjam át. Ha mégis elered az eső, legyen valamit a fejemre húzni. A szokásos béléses rövidnadrág mellé a kicsit már elnyűtt kompressziós zoknit vettem fel. A cipő a szuperül bevált Wildhorse 4 maradt.

A 28 kilométeres L távra a két fél literes soft flaskot vittem csak vízzel töltve, két Magna Shot, egy Energy Shot és két gél mellé. A nyári melegben sokat segített a víztartály, de ebben az időjárásban inkább csak fölösleges teher lett volna.

A rajt után egy olyan bollyal tartottam, akik az emelkedő aszfalt ellenére is viszonylag lendületes tempót mentek. Érzésre azt volt legalábbis, és az óra is 4 perccel kezdődő ezreket mutatott. Ahogy egyre meredekebb lett az út, úgy lassultunk is persze, majd az erdőbe érve elkezdődött a gyaloglós mászás.

Kissé aggasztott, hogy már ennyire az elején szakadt rólam a víz, ami viszont még jobban, hogy a pulzusom nagyon hamar felugrott 170 közelébe, és nem is nagyon tudtam csökkenteni. Felmerült bennem, hogy fogom-e én ezt bírni a végéig, vagy megint elmegy az erőm a lejtőre.

Ezúttal nem jártuk be előre az útvonalat, de az M és L távok útvonala fedésben volt, Fanni pedig lelkiismeretesen végignézte a szintrajzot, így tudtam, hogy nagyjából a hatodik kilométerig kell kapaszkodni felfelé. Az elágazában, ahol áttértünk a piros keresztre, Crew irányítók is álltak, nem lehetett elvéteni.

Innen tényleg lejtő volt, viszont elég meredek, és valami erdészeti munkagép fel is szántotta, úgyhogy nem voltam túl elégedett a tempómmal. Az sem segített, hogy a lehullott avar miatt nem lehetett látni, hová lép az ember, kőre vagy faágra. A nagy figyelés közben meg nehezebb jó iramban menni.

Hamar beértünk Mátraházára, ahol a parkolóban volt felállítva az egyetlen frissítőpont. Az összes vizem el sem fogyott, ki kellett önteni. Az egyik palackból aztán megittam egy deci kólát, és kértem bele izót. Még az emelkedőn benyomtam egy magnéziumot előtte, úgyhogy ezen kívül csak három pici sajtkockát kaptam fel. Igyekeztem sokat nem szöszölni, de még így is voltak, akik nálam gyorsabban depóztak. Azt már megtapasztaltam, hogy értékes perceket lehet otthagyni a frissítőpontokon.

Mátraházától ismerős volt az út, hiszen gyerekkoromban gyakran jártunk a honvéd üdülőbe a szülőkkel. A kellemes, jól futható lejtőn sikerült valamennyit behozni a depózáson. Az üdülő bejáratánál indultunk felfelé a Gabi-halála — Pisztrángos-tó útvonalon, amin anno sokat túráztunk családostól. Még nem volt szétszórva a mezőny, oda-vissza előzgettük egymást nagyjából ugyanazokkal az emberekkel. Egyiküket pont egy pataknál értem utol, és amíg kereste a lépést, nekem nem jutott támaszték, így bokáig süllyedtem a sáros latyakba. Valamennyi be is folyt a cipőbe, ami eleinte aggasztott, mert ha átázik a láb, az mindenféle kellemetlen mellékhatásokkal jár később, de végül ez a félelmem alaptalannak bizonyult.

A Jason Koop könyvre emlékezve a Kékesre felfelé menet felszívtam egy csomag gélt. Ez a mászás amúgy elég veretesnek bizonyult: utólag néztem Straván, hogy két egymást követő kilométeren a szintkülönbség +117 és +177 méter volt. A pulzusom itt már a 180-at nyaldosta, de ezt elkönyveltem olyan tényezőnek, amivel nem tudok mit kezdeni, tehát fölösleges rajta rágódni.

Azért örültem, amikor megláttam a TV-torony épületeit. Az ország legmagasabb pontja kőnél egy sárga kabátos srác – talán Crew? – viccesen mondta, hogy még 500 méter van felfelé. Rémült arcot vághattam, mert sietett hozzátenni, hogy csak viccel, innen már csak lefelé van. (Amúgy nem, meg meg se voltam ijedve, de mindegy is.)

Következett az első komoly tesztje annak, hogy mennyit vett ki belőlem a magas pulzus: a sípálya lefelé. Alapvetően elégedett voltam a tempómmal, de azt a fajta könnyed repülést, amit csak videókon láttam eddig, nem sikerült hozni. Igyekeztem minél kevesebbet fékezni, minél kevésbé odaverni a lábam, csak kontrolláltan zuhanni. Az óra néha mutatott négy percnél is gyorsabb ezreket, de a valóságban azért nem voltam ilyen gyors. 4’27” és 4’54” voltak a kilométerek. Azt mindenesetre fejlődésként értékeltem, hogy nem előztek meg sokan, sőt, volt hogy én voltam a gyorsabb.

Már majdnem az aszfaltnál jártunk, amikor sikerült kis híján felbukni egy kőben. Na ekkor éreztem először, hogy behúz a vádlim, mintha savasodnék, amitől eddig nagyon jól megóvott a kompressziós szár. Azért igyekeztem minél gyorsabban lejutni újra a frissítőponthoz.

A chip csippantás után mentem is a folyadékért, mert ezúttal sokkal jobban elfogyasztottam a raktáraimat az emelkedőn. Az egyik palackba vizet kértem, a másikba izót akartam, de a Crew addigra félig töltötte kólával, mert nem szóltam, hogy az csak helybeni fogyasztás lenne. Rövid újratervezés után elengedtem: jó lesz a kóla is, ne húzzuk az időt, tovább. Már nincs sok hátra.

Próbáltam minél jobb tempót menni a lejtőkön, de ezen a szakaszon is volt – nekem – technikásabb terep kavicsokkal, gyökerekkel. Eleinte ritkult a mezőny, ami azt is jelentette, hogy reflexből elkezdtem nézni a szalagokat, amire eddig nem nagyon volt szükség. Nem sokkal később viszont beértem az M táv végét, amivel együtt járt, hogy néha a single tracken beszorultam lassabbak mögé, cserébe nem kellett figyelni az útvonalra annyira.

Alapvetően az a megborulás, amit a Börzsöny végére sikerült elszenvedni, nem jött el. Fáradtam persze, a pulzusom még mindig magas volt, de tudtam futni, még az emelkedőket is jobbára. Azért a Sástóig tartó utolsó nagyobb mászás végére már megjött a “mi a bánatot keresek én itt, ahelyett, hogy bármi más” érzés.

A fáradtsággal jött némi türelmetlenség is. Sástónál át kellett kelnünk az úton, ahol egy autós pont azt az időpontot választotta előzésre, amikor én baktattam át keresztbe. Néztem is, hogy ironikus lenne, ha egy terepversenyen vasalna ki egy autó. Valaki dudált, pillanatra felbosszantott, de mentem tovább. Hülyékre sincs idő.

A Sástó—Mátrafüred rövid szakaszról csak két emlékem maradt, a fotós srác, akinek megdicsértem a kényelmes kempingszékét, és a tény, hogy kezdtem légüres térben futni, se előttem, se mögöttem nem láttam senkit. Újra elkezdtem nézni a szalagokat, és valahogy ritkásabbnak tűntek. Papíron lejtett az út, de már nagyon nem éreztem az erőt. A matek adott motivációt, már láttam a három és fél órán belüli befutót.

Viszonylag gyorsan ki is bukkantam Füreden. A hosszú főutcán újra láttam  magam előtt futókat, de nem sok esélyt láttam a befogásukra. Épp ellenkezőleg, inkább távolodni látszottak. Tudtam, hogy nincs messze a cél. Így utólag, ha itt van mögöttem valaki, aki versenyzésre sarkall, talán még ennél is jobb időt mentem volna, de a vákuumban belefért egy belesétálás is az utolsó kilométeren. Ennek ellenére még mindig 5’30”-5’41”-re jött ki a záró tempó.

A célban elég szarul nézhettem ki, mert az első kérdés az volt, hogy jól vagyok-e. Mondtam, persze, aztán ültem pár percet az iskola előtt, és csak utána mentem be megkeresni Fannit, aki várt. Neki is van ám beszámolója az M távról, és sokkal jobban ír, mint én!

Végül 3:26:47 lett a befutóidőm (Strava), amivel teljesen elégedett vagyok. Szerintem sikerült magamból kiadni mindent. Ha hosszabb lett volna, nem nagyon bírtam volna tovább. A 65/172 összetett eredmény is sokkal jobb, mint a Börzsöny Trailen. Ráadásul erősnek is tűnt a mezőny, a 6-14. helyek között például a férfiaknál 3 perc különbség van összesen.

Meg még az volt, hogy az öltözőben konstatáltam, hogy a bal zoknim alatt egy kis meglepetés található. A nagylábbujjnál kilyukadt ugyanis a zokni, illetve már olyan volt, de a verseny alatt még nagyobb lett. Az ujj így közvetlenül a cipővel érintkezett, amitől először vízhólyagosodott, majd a felázott bőr jórészt le is vált, csak egy kis darabka tartotta. Pedig ez nem is az a lábam volt, amivel belegázoltam a patakba. Szerencsére egy kedves Crew engem is leápolt, miután a súlyosabb sérüléseket ellátta, úgyhogy nagyon elégedett voltam.

Amivel viszont kevésbé, és nem is tudom szó nélkül hagyni, az a terepfutas.hu weboldal. Hagyján, hogy a nevezéskor összedőlt, mint a kártyavár, amikor pár százan megütöttük, de azóta is használhatatlan. A versenyek lapjain még mindig egy placeholder szöveg van, a táblázatok túl szélesek, nem görgethetőek, szövegek lógnak rá menüpontokra. Asztali gépen még olvasható valamennyire, – bár ott is inspectorból kellett overflow: scroll;-t adni az eredménylistának, hogy látsszanak a részidők – de mobilon igazi katasztrófa. Szerintem rossz az irány, nincs szükség a csilli-villi pörgő szövegre a menüben meg a parallax scrollra, azt kellene megoldani, hogy kéznél legyen az információ minden eszközön olvasható módon.

Nemsokára indul a nevezés a Budai Trailre, ami tavaly 11 perc alatt telt meg, nagyon kíváncsi leszek.