Ferber Katalinnal én sem találkoztam, mert amikorra tudomást szereztem a létezéséről, már rég Kansaiban laktam.

A könyve Magyarországról jutott el hozzám. Apa meglátta valahol A felkelő nap árnyékát, és ő olyan, hogy kötelességének érzi fiait az aktuális elfoglaltságuknak, tanulmányaiknak és élethelyzetüknek megfelelő olvasmánnyal ellátni.

Már nem emlékszem, pontosan mikor olvastam először, de addigra már megtanultam óvatosan kezelni azokat a magyarokat, akik szakérteni kívánták a japán kultúrát. A chrichtoni ambivalencia is működött már.

Ehhez képest olvasás közben a leggyakoribb élményem a pontosan így érzek én is volt. Végre egy könyv, ami nem a szokásos cseresznyevirág-rózsaszín szemüvegen keresztül nézi az országot. Még akkor is szuper, ha nem feltétlen tudjuk meg belőle, hány metróvonal van Tokyoban.

Kintlétem alatt többször akartam a könyvből bejegyzést írni. Sokat gondolkoztam, hogyan lehetne úgy megfogalmazni a benne foglaltakat, hogy azért mégse idézzek egész bekezdéseket. Aztán sosem jutottam el a megvalósításig.

De a mai napig úgy van ott a polcon, hogy post-it erdő lóg ki a belőle, amivel megjelöltem a lényegre leginkább rátapintó részeket.