Jobbak a japán telefonok?

Miért van az, hogy Japánban többet tudnak a mobiltelefonok, és általánosan jobb az internet-elérés, mint az USÁ-ban? Benedict Evans ex-Orange stratéga válaszát olvastam a minap.

A kérdés amerikai része egyszerű: az USA szembement a sztenderdekkel, és más frekvenciát, más technológiákat választott, így sok nagy mobilgyártó döntött úgy, hogy nem éri meg foglalkozni a piaccal.

Az egyedi megoldások alkalmazása Japánra is igaz: például a 2. generációs mobilhálózat a GSM-mel szemben az NTT DoCoMo saját PDC szabványára épült, a 3G pedig jelenleg WCDMA alapú. Ennek ellenére mégsem jártak úgy, mint az USA.

A japán internetezésről szóló bejegyzésemben én is azt hoztam fel, hogy a japánok viszonylag kevés időt töltenek otthon, viszont rengeteget utaznak, és kiváló a tömegközlekedési rendszer, így mindenki a mobilján netezik. Emellett Evans kiemel egy másik aspektust is, az NTT egyeduralmát.

Az NTT mobilszolgáltatója, a DoCoMo rendelkezik a japán piac körülbelül 50%-ával, és ezt a szintet a kezdetektől fogva tartja. Ebből ered, hogy képes volt egy olyan modellt kifejleszteni, ami a világon egyedülálló: a szolgáltató uralja a készülékpiacot.

A DoCoMo nem gyárt telefonokat, viszont példátlan mértékben beleszól a funkcionalitásba. A gyártók részletes specifikációkat kapnak, az alapján kell gyártani a készülékeket. A telefonokat aztán a szolgáltató árulja, a gyártóknak nincs direkt eladási lehetőségük. A mobilok minden funkciója a szolgáltató szabványa szerint készül, de még a menürendszer is meg van határozva.

Amikor az NTT kitalált valamit, például az i-Mode internetet, akkor egyszerűen azt mondhatta a gyártóknak: tessék, itt a specifikáció, ilyen lesz a telefonon az internet, minden készülékbe kell, ezt tegyétek bele, most. Ugyanezt csinálja az au KDDI és a Softbank is: Japánban minden ütőkártya a szolgáltatónál van. A Nokia ki is vonult a piacról, mint a szél.

Európában ilyesmi elképzelhetetlen. Egy szolgáltató sem csinálhat csak a saját hálózatára kitalált mobilt. A Vodafone-nak például voltak ilyen törekvései a Live-val, de az is kudarcba fulladt. Országspecifikus készülékekre sincs nagyon lehetőség.

Egészen az iPhone-ig nem volt példa az integrált modell sikerére. Az Apple ügyesen megtörte a szolgáltatókat az exkluzív készülékkel, akik így elfogadták az őket teljesen kihagyó alkalmazásdisztribúciós modellt, és sokszor belementek a korlátlan adatforgalmat adó iPhone-only csomagokba is. (Érdekes lesz látni például, hogy ennek lesz-e hatása a japán piacra, és milyen.)

Végül még egy szignifikáns különbség a kinti és itteni rendszerek között, hogy a japán előfizetések mindegyike hagyományosan utólag fizetett, azaz az itthon olyan népszerű feltöltőkártyás megoldást maximum a turistáknak ajánlják a reptereken. Az egy előfizetőre jutó bevétel (ARPU) is jóval magasabb, mint Európában vagy Amerikában, így a szolgáltatók sokszor ingyen vagy jelképes összegért adják oda a felsőkategóriás készülékeket.

Az én személyes tapasztalatom az volt ezzel, hogy bár valóban szuper mobilokat lehet kapni, és japán életszínvonallal mérve az előfizetés sem sok, annyira a helyi igényekre van kitalálva a rendszer, hogy nem tudtam nagyon lelkesedni. Az internet-elérés nem sokat ér, ha csak japánul megy, és csak a szolgáltató tartalmát érem el vele. A készülékeket az országból kivinni nem nagyon lehet, bár mostanában megjelentek a GSM hálózatot is elviselő, SIM-et is befogadó darabok, amik persze ettől még nem kártyafüggetlenek. A mobilos fizetési lehetőség viszont nagyon hasznos volt.

A mobiltelefóniáról és más érdekességekről Szabolcs is írt a saját blogjában, láthatóan komoly kutatómunkával megtámogatva. Ehhez a bejegyzéshez leginkább a Digitális kommunikáció Japánban és a Mobilkommunikáció sikere mögött meghúzódó okok címűek passzolnak.

2 Replies to “Jobbak a japán telefonok?”

  1. Örülök, hogy írtál erről: engem is felidegesített, hogy iszonyat drága, mindennel inkompatibilis készülékeket lehet csak kapni szolgáltatóhoz kötve. 30000-50000 yen között vannak a jobb készülékek. Nekem volt 3G mobilom, és vettem bele feltöltőkártyás SIM-et, de ehhez egy japán ismerősöm kellett, mivel “biztonsági okokból” nem adnak turistáknak sim kártyát. Aztán SMS-t nem lehetett küldeni (internetes email ment volna csak, amire nem lehetett egy szabvány európai mobilt bekonfigurálni), a hálózaton belüli beszélgetés pedig 90 yen / perc (azaz 250 ft/perc !!!) volt, mindezt Indonézia után, ahol ugyanazt a szolgáltatást 2ft/percért kaptam. Mondjuk az meg túl olcsó volt…
    Tölteni csak 5000 yenes címletekben lehetett, ami ugye 1 órára volt elég… …rendesen feldühített. És a gyönyörű, kihajthatós, csúcsszuper japán mobilok ugyanúgy elkezdenek kikapcsolni/lefgyani/újraindulni egy év után, ezt első kézből tudom. Külön poén, hogy mindegyiken van GPS, meg térkép, de minden ilyen szolgáltatás annyira lassú, rossz, bonyolult kezelni, hogy igazi hejehuja volt az iPhone bevezetésekor, ami papíron semmivel sem tudott többet az addigi telefonoknál, de mégis valahogy használhatóvá sikeredett.

  2. Na igen, a japán telefonokban nincs SIM, pont azért, mert úgyis csak egy szolgáltatónál működnek. Amelyikbe SIM-et lehet tenni, annak az az oka, hogy külföldi utazás alkalmával is lehessen őket használni, például a KDDInél ez a Global Passport fantázianéven fut. Csak SIM-et valóban nem adnak, viszont láttam anno feltöltőkártyás telefonokat a reptereken.

    A GPS/térkép kombónak először én is örültem, de valóban elég használhatatlannak és főleg csigalassúnak bizonyult. Ehhez képest a KDDI állandóan reklámozta az ezNavit meg hasonlókat. Lehet, hogy közben fejlődött a dolog, de az utolsó másfél évben én már iPhone-nal rohangásztam.

Leave a Reply