SeSam.hu

SeSam is Péter Szilágyi, Engineering Manager at Ustream, residing in Budapest, Hungary. This is his playground.

Nincs új a Nap alatt

Gondoltam így este kiírom a francia Rosetta Stone-omat. Rövid úton kiderült, hogy a CD amit sietve vettem a boltban csak 650 megás (ki hitte volna, hogy gyártanak még ilyeneket). Mundjuk nem sokkal azután kiderült az is, hogy mindegy, mivel a dmg file meg 770 mega. És a rohadékot hiába mountolom, a feltelepített alkalmazás akkor is a (nemlétező) CD-n keresi az adatfileokat. Ennyit a warezolásról.

Úgyhogy eldöntöttem, hogy leírom mindazt, amit másfél napja fejben narrálok. Legalább egy dolog teljesüljön azok közül, amiket elhatároztam mára.

Ugyanis körülbelül másfél napja csak isoldét olvasok és filmeket nézek, ami azért valljuk be, hosszú távon nem éppen egy konstruktív tevékenység. Mentségemre legyen mondva, épp most jövök le a WoW-ról. Valamint odakint olyan hőség van, hogy a kutyát sem verik ki, mert elég. Én is csak esténként merészkedem ki CD-t venni meg futni, utóbbit sokkal kisebb hatékonysággal, mint azt szeretném.

Isolde egyébként jó. Nem szoktam blogot elejétől kezdve végigolvasni, viszont ez addiktív. Ezenkívül furamód bár “főként nyafogás” valahogy teljesen vidám, az embernek rögtön kedve lenne tőle a pszichiátrián dolgozni például. Szóval az alant vázolt témák elsősorban azért jöttek fel, mert olvastam róluk valamelyik bejegyzésben, aztán más dolgom nem lévén továbbgondoltam őket kb. egész nap.

Például a Pop, csajok, satöbbi, amire megint rá kellett ébrednem, hogy az a High Fidelity és így már ismerem is. (Mondjuk azt hiszem erre egyszer már ráébredtem, csak akkor valahogy feledésbe merült utána.) A sors iróniája, hogy magyarul volt meg a film, és mára eljutottam abba a fázisba, hogy hihetetlenül irritál a szinkron. Bocs. Sőt, láttam is valamikor középiskolás koromban, és csak arra emlékszem, hogy nagyon szenvedtem alatta. Szóval most, mondhatni érettebben ismét nekivágtam, ha már így dicsérik, és különben is az About a Boy (könyv) tetszett. Nos… bár ezúttal angolul, de még mindig elég fájdalmas és szenvedős, talán azért mert elég valóságos(nak tűnik). (Nem tudhatom kérem szépen, nem jönne össze az 5 csaj a top 5 szakításlistámba.) Talán annyi változott, hogy ismerem az összes említett zenekart, és jobban értékeltem Jack “SchoolOfRock” Black agymenéseit. John Cusack feje viszont – minden különösebb ok nélkül – egyre jobban idegesít. Na majd talán öt év múlva megint.

Ehhez kapcsolódik, hogy kiábrándító azon torrentezők száma, akik képesek tőlem közel egy megával húzni valamit, miközben 5 kbps-el csorgatnak felfelé. Valaki, aki ért a C++-hoz írja át nekem légyszi a libtorrentet, hogy lehessen IP-ket egyenként tiltani, komolyan. Hát már zsiványbecsület sincs a világon? Ez tipikusan egy olyan játékelméleti eset, ahol összetettben akkor járnak a legjobban a szereplők, ha midnenki kooperál (fel is tölt), és az egyéni haszonmaximalizálás (csak lefelé ezerrel) elterjedése esetén dugába dől az egész koncepció. Mondjuk mit várok, DC-s időkben is pont ugyanerről szólt a fáma.

Azért ha valaki feltalálna egy gépet, amivel online orrba lehet rúgni valakit, azzal nagyot lehetne kasználni.

Valamint volt még szó arról, hogy a konbino figyelmeztet, hogy kapaszkodjunk, és ez mennyire gáz. Na én pont ezért nem járok busszal suliba a legnagyobb melegben sem (pedig hegyen van) mert a nyomorult busznak be nem áll a szája. (Izé.) Figyelmeztet ha kanyar jön, figyelmeztet a mobiltelefon kikapcsolására meg hogy adjuk át a helyet az idősebbeknek. Minden megálló után megköszöni, hogy a Kobe Városi Busztársaságot választottuk. (Ja, van a légkondicionált busz meg a hegymászás. Kint 38 fok, 80% pára. Válassz.) Mindezt a legidegesítőbb porbankúszón udvarias japánnal. Az üresjáratokat pedig reklámokkal tölti ki. Komolyan, amíg felér összesen fél percet ha csend van a buszon. Zenével elnyomni nem lehet, mert jó hangos. Szóval erről szól kéremszépen az a fenenagy japán technológia meg kultúra, amit oly nagy divat imádni otthon. Az embert teljesen hülyének nézi a busz. Meg a mozgólépcső, a vonat…

Ha már itt tartunk akartam írni a sushiról is. Azt is nagy divat imádni, főleg otthon. Namost egyrészt ha valamit megtanultam itt, akkor az egyik az, hogy a sushi frissen jó (bár ettem max háromszor a négy év alatt). Ehhez képest Magyarország (hasamraütök) hétszáz kilométeres környezetében nincs tenger vagy óceán. Jó friss lehet az a hal mire a magyar sushibárba ér. A másik pedig, ami mondjuk szubjektív persze, hogy kétlem, hogy a sushi valójában az a gasztronómiai orgazmusbomba lenne, aminek imádói tartják. De tényleg, mitől annyira különleges a sushi és miért nem különleges a paprikáskrumpli? Miért van a világban sushi-kultusz és miért nincs Japánban mondjuk paprikáskrumpli-kultusz? Erről nekem valahogy a Háború és béke jut az eszembe, amiben a franciákat majmolták. Mert akkor az volt a trendi ország. Most Japán a trendi ország és a magára valamit is adó magyar fiatal a sushira izgul.

Megemlíteném, hogy egy hét kinttartózkodás után anya és barátnője közölték, hogy most már azért unják egy kicsit a japán kajákat és ennének példának okáért egy kis paprikáskrumplit.

Ja, és tegnap (is) voltam futni. Ismét volt Nike+ reklámos pillanat, amikoris felfedezek valami olyat, amit egyébként nem. Ilyenből kettő emlékezetes volt eddig: amikor találtam egy elsüllyedt hajót kikötve a többi közé (Az orra közel volt a vízhez és ki volt világítva, gondolom hogy ne parkoljon rá egy másik hajó. Ja, este volt.) és amikor tökegyedül futottam tájfun idején az esőben és a rakpart deszkái közül kimászott egy kíváncsi rák. Ezúttal vihar jött. Először csak a hegyek között villogott valami. Még az is eszembe jutott, hogy valami elkésett obonzáró tűzijáték. De nemsokára közelebb jött a hepaj, és akkor már nem lehetett nem látni, hogy villámlik. Az eső csak csepergett, és én ilyen villámokat még nem láttam… egy-egy felvillanásnál behálózták az fél horizontot, vízszintesen és összevissza futottak a lilától rózsaszínig terjedő színskálán, közvetlenül felettem.

Aztán hazafelé “kukáztam” egy teljesen használható üveglap-tetejű fonott izéből készült asztalkát. Hazahurcolás közben újabb tapasztalatokkal gazdagodtam, miszerint a kerek üveglapot baromi nehéz kézben vinni, mert lelógatva kicsúszik, valamint minden más szállítási formában igyekszik kigurulni valahogy a szorításból. Otthon pedig kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy kerek üveglapot lemosni sem túl kellemes, mert továbbra is gurul meg törékeny. A kukázást pedig úgy kell érteni, hogy ki volt rakva az utca szélére a szemét mellé, a’la nyugati lomtalanítás – amúgy teljesen bolti állapotban – nekem meg megtetszett. Meg amúgy sincs asztalkám.

Találtam ezen kívül linket egy indexes Neil Gaiman interjúra, ami gondolom azért nem indexesen fikázó, mert kénytelenek voltak legalább nagyjából azt írni, amit Neil mondott. A honnan veszi az ötleteit kérdésen pedig hatalmasat kacagtam. Ugye.

Nem utolsósorban pedig megemlítem, hogy szerintem sem túl jó a sesamhu kinézete, főleg hogy már jó ideje ilyen. Nameg valóban túl emokides és bizonyosan szénné röhögi magát a nyálas/gagyi/gyerekes (nemkívánt törlendő, lista tetszés szerint bővíthető) főoldali idézeteken az igényes és kiváló ízlésű valamint roppantul felnőtt Magyar Internetező. Viszont legalább nem olyan mint a free(tucat)blogok roppanttrendi templatejei. Nincs benne például mikrocsíkos felület. Meg nem is (japánosan) minimalista. És jelentem, nem érdekel, hogy a sans-serif betűtípust jobban lehet olvasni. Redesignhoz kellene valaki aki ért is valamilyen rajzolóprogramhoz nem csak az én trial-and-error szintemen. Valamint mivel megélhetési egyetemista lévén úgysem kell mások véleményére adóan reprezentálnom magam, marad az underworldös sötét olvashatatlan sesamhu.

Amúgy pedig elgondolkoztam, hogy engem tényleg olvas-e valaki, meg ilyesmik. Mármint azon a néhány emberen kívül, akikről tudok és többé-kevésbé ismerek is. Így eme nem annyira rövid bejegyzés végére gondoltam beteszek az épp aktuálisan foglalkoztató kérdésekből hármat. (Arról is szól a teszt tehát, hogy eljut-e a Kedves Olvasó idáig.) Hátha bebizonyosodik valami gyakorlati haszna is a journal-írásnak. Aki tud válaszolni, ne habozzon.
1) Miért kezd el futás közben (időnként) körülbelül egy-másfél kilométer elteltével iszonyatosan görcsölni a hasam? Mármint ha nem kapok levegőt a párától, vagy megfájdulnak a lábaim azt érteném, nade hasgörcs?
2) Miért vagyok álmos napközben, úgy is hogy több mint eleget alszom. Mégis zombimód kómás és aluszékony vagyok egész nap. Ha valamibe belefognék öt perc alatt elfáradok. Alacsony vérnyomás? Levegőhiány?
3) Második kérdésből kifolyólag: a légkondi vajon fúj-e be friss (kinti) levegőt vagy csak a belsőt keringeti, ami lakásom alapterületét (don’t ask) elnézve villámgyorsan oxigénmenetsül.