sesam.hu

sesam is Péter Szilágyi, Engineering Manager at IBM Cloud, residing in Budapest, Hungary. This is his playground.

BA

Ezzel a repülős bejelentkezéssel még tartozom. Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a nagy hacacáré közepette.

Szóval…

Nem túl kellemesen, de ideértem. (Majdnem azt írtam, hazaértem. Mindenesetre ambivalens, mert azért még mindig többet vagyok itt(hon) mint otthon.)

Londonba már rutinból repülök. Onnan pedig már a gépen megváltozott a világ. A London – Tokió járat derékhada a 80+ unatkozó nagymamikból és nagypapikból állt, akik egyébként a japán turizmus alapját adják. (A fiatalabbak ganbarnak a munkahelyükön.) Már a gépen átvették a helyi szokások az uralmat. Átellenben egy úriember mozdulatlanul ülve nagy lelki nyugalommal figyelte, ahogy a felesége a széken pipiskedve próbálja felpakolni a – tuti szabványellenes méretű – kézipoggyászukat. Amúgy mindenki a székre felkapaszkodva igyekezte elérni a csomagtartót. A mellettem ülők, a gép többi utasához hasonlóan, szépen betakarták magukat és lementek alfába: csak időnként keltek fel enni, amúgy mozdulatlanul horkoltak a célig.

Én mondjuk olyan sokat nem aludtam. Hiába, Cattle Class. (A BA marketing World Traveller-nek hívja.) Naritán kifelé menet volt egy tábla üzenetekkel. Tiszta véletlen, hogy épp odasiklott a tekintetem, és megláttam a nevem. Kiderült, hogy bár Ferihegyen végig becheckeltem a bőröndöm, mégis fel kellett vennem. Így utólag igazából volt benne logika, mert hiszen a Narita – Itami vonal már helyi járat, nem különbözik mondjuk attól, hogy felszállok egy vonatra. Ilyen módon a végén nem is tudtak volna bevándoroltatni meg vámkezeltetni.

A kettes számú sokk akkor ért, amikor levettem a bőröndöt a szalagról és szó szerint leesett a kereke. Immár másodjára, ezt ráadásul nem is én törtem össze. Rezignáltan átcipeltem a vámon, és átbumliztam a kettes – domestic – terminálhoz. Itt viszont a JAL-os lányka (már a bejelentkezés után) utánam rohant, mivel felfedezte a totálkáros kereket – illetve a helyét. Meggyőzött, hogy most szépen buszozzak vissza az érkezéshez és vetessek fel valami jegyzőkönyvet a BA-el.

Időm igazából volt, és magamtól is eszembe jutott a dolog, de a helyi bürokrácia bizonyos fóbiákat mindig előhoz bennem, így igyekeztem a kisebb ellenállás irányába elmenni. Nameg jó kifogásnak tűnt, hogy ha problémázok, és esetleg kinyittatják a bőröndöt felfedezve ezzel a tiltott húsárukat, akkor mégiscsak rosszabbul járok.

Persze sejtettem én, hogy ez a bejelentés csak papíron egyszerű. A pultnál ugyanis, ahová az őr irányított egy lélek nem volt. Úgy kell elképzelni, hogy van egy üres pult az összes európai légitársaság logojával, ahol azonban nincs senki: az asztalra ragasztott papírokon lévő telefonszámokon lehet ügyet intézni. Nyilván a British Airways nem tett ki elérhetőséget.

Itt jött volna az, hogy ismét megkérdezek egy őrt, viszont előfordult az, ami még Japánban sohasem: nem tudtam eldönteni kivel beszéltem előzőleg. Bizonyos rutinra szert tettem ugyan a nyugati szemnek egyformának tetsző arcok megkülönböztetésében, ellenben ezek az őrök tök egyforma egyenruhában, ugyanazzal az unott képpel mászkáltak fel-alá. Végül egy magasabb példány mellett döntöttem…

Neki volt egy BA telefonszáma persze. Nekem viszont nem volt telefonkártyám. (Kíváncsi lennék ha Ferihegyen egy külföldinek nincs mondjuk az ügyintézéshez telefonkártyája, vajon adnának-e neki. Csak úgy, örökbe.) Tehát kaptam kártyát, és – gondolom mivel az angol nyelvet választottam – elkapcsoltak gondolom Londonba. Hát persze onnan sokat nem tudtak tenni, de megígérték, hogy elküldik az elérhetőségem a Tokiói kirendeltségüknek. Na persze, gondoltam én és virtuálisan keresztet vetettem az egész ügyre.

Ezt elintézve rám szakadt a semmittevés. Netet nem tudtam venni, (Vicces, hogy az NTT weboldalán ismertetett prepaid wireless kártyáról az egész reptéren senki sem hallott.) maradt a Starcraft, Terran kampány: csak hogy ne unatkozzak. Ügyesen a hátizsákba pakoltam a SC CD-t. Valamint halleluja Blizzard, hogy az összes játékuknak van Mac portja.

Itamiba már rettenet álmosan érkeztem, nameg nem viditott túlságosan a tény, hogy cipelve-tuszkolva haza kellett küzdeni a 30 kilós bőröndöt is. A busz elvitt persze Sannomiyáig, nade onnan az állomásig valamint az állomástól a koliig… Szerintem Nadán már ismernek mint a rossz pénzt: megint megkértem az állomás személyzetét, hogy ugyan hadd hagyjam már ott a bőröndöt amíg nem hozok egy húzogatható kocsit a kollégiumból. Jót röhögtek, mint mindig más ember baján.

Nagy ugrás: szombat este, sörfesztiválra igyekezve Oszakába. Csörög a telefon, ismeretlen szám. BA tokiói iroda. Az alkalmazott angolul (japánhoz képest szuperül) elmagyarázta, hogy sajnálják, mi történt a bőröndömmel. Elmeséltette velem, milyen. (Azt taktikusan eltitkoltam, hogy kínai piaci… ) Majd – itt meg kellett kapaszkodnom – előadta, hogy küldenek egy brosúrát és én legyek szíves választani, mivel ki akarják cserélni. (Jelentkezzen, aki tudta, hogy a brosúra az egy s.) így az elszállt memóriák és egyéb c’est la vie disznóságok után kifejezetten jólesett, hogy végre valami úgy néz ki jól sül el. Azért még nem éltem bele magam, hátha elkérik a régit, meglátják, és jól kinevetnek.

Nem idevág, de ezt a bejegyzést nagyrészt óra előtt írtam a mesterkurzusosok épületében (Frontier Building). Ezek a dögök kaptak egy vagon új fotelt és még egy asztalt a pihenőjükbe. Azt hiszem be fogok ide költözni. (Hát még ha lenne passom a wirelesshez és találnék egy konnektort.)

Most meg átmegyek a gépterembe: valamiért csak ott van olyan WLAN, amit használni is tudok.