C, D, E, *reccs*, *reccs*

Sajnos vége a Golden Weeknek, pedig már kezdtem megszokni. Hétfőn meg elég szörnyű órával kezdek, és a nap közepén tátongó óriási lyuk sem a legjobb tárgyfelvételi stratégia így utólag. Ami viszont más Japánban, az az, hogy minden meghirdetett órából csak egy van. Tehát azt kiválaszthatom, hogy mit tanulok, de azt nem, hogy mikor. Eszi, nem eszi, nem kap mást.

Ugye első órám a Világ és Irodalom fedőnevű alaptárgy, amin teljesen logikusan zenéről van szó. Azért vettem fel, mert a syllabusban valami iylesmit írtak róla: a történelmi sorsfordulókhoz kapcsolható zenékról lesz szó. Valamint nem volt elhanyagolható szempont a tény, hogy nincs belőle vizsga, csak egy report-ot kell írni.

Na ehhez képest immár negyedik órája Vladimir Horowitz-ról beszél a tanár. (Mint azt korábban is írtam, a kyougen teljesen megjósolhatatlan tárgy. A syllabusban írt bemutató, az óra címe és a valós téma a legtöbb esetben alig emlékeztetnek egymásra. Kitűnő példa erre ez a hétfői óra.) Elvileg ugye az lenne itt a cél, hogy általános műveltséget szedjen fel magára az egyszeri japán. A probléma ezzel ott van, hogy a gyakorlatban az átfogóbb témák helyett ilyen specifikus dolgokkal foglalkozunk, miközben a diákok nagy része tényleg nincs tisztában sok alapdologgal. Például ha már középiskolában nem sikerült, talán lehetne nekik tanítani egy kis földrajzot, hogy ne csak kiválasztott kevesek sejtsék, hogy nem csak Japánban van négy évszak…

Ami miatt azonban igazán elviselhetetlen az óra – mert egyébként nem érdekelne, kiválóan lehet olvasni kyougen-ek alatt – az a mód, ahogy zenéket hallgatunk. Időröl időre ugyanis belehallgatunk egy-egy Horowitz darabba, vagy megnézünk egy DVD-bejátszást. A probléma a hangtechnika. Érdekes módon az elektrotechnika egyik éllovasának kikiáltott országban rendszeresen azzal kell szembesülnöm, hogy lila gőzük nincs, mit hogyan kellene használni. (Még anno a gaidai-on én kezeltem a tanárok jelentős része helyett a minidiscet.) Zenéket CD-ről hallagtunk, na de hogy? A tanár fogja a mikroportját, és belenyomja egy olcsó hordozható CD-s magnó jobb hangszórójába. Midnen hangerőt maxra húz, aztán partytime… Mondanom sem kell az eredmény, hogy bizonyos jelszint felett iszonyatos recsegés kísér minden hangot. Hát mit ne mondjak mennyei élvezet így zongorajátékot hallgatni, főleg első órában, álmosan. A DVD-film ugyanez pepitában: itt a laptop szájába tuszkolja a mikroportot, ugyanolyan recsegésfestet eredményezve.

Valakinek szólnia kellene neki, hogy 1) a mikroport egy roppant érzékeny dolog, teljesen fölösleges egy mikromilliméterre tartani a hangszórótól, mert RECSEG. (Hogy ezt nem veszi senki észre…) 2) Talán ha a két hangszóró közé tenné valamilyen ép távolságra, akkor nem csak a jobb csatornát erősítené ki 3) Nem létezik, hogy az egyetemen nincs egy CD-deck meg egy kábel amivel rá lehet kötni direktben a teremhangosításra a cuccot. Persze a japánoktól nem lehet elvárni, hogy panaszkodjanak. (Simán alszanak a legnagyobb hangzavarban is.) Ha meg én problémázok, annak nagy eséllyel jó vége nem lesz, mert változni nem fog semmi, én meg megkapom a sztereotip gaijin-besorolásom.