sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

Silq

Igen, engem is magába szippantott a Warcraft világa, bár ódzkodtam a dologtól eleinte. Mint a tapasztalataim mutatják nem alaptalanul… jelenleg a Turalyon szerveren lehet megtalálni e sorok írásakor level 26-os Silq nevű undead warrior képében. Szigorúan nem-PvP szervert választottam, semmi kedvem hozzá, hogy tizenkét éves gankereket toleráljak. Egy dologtól eltekintve kellemesen csalódtam a játékban. Fenntartom, hogy komplexitásában elmarad az Anarchy Online-tól, de nélkülözi is annak egyes rendkívül frusztráló elemeit. Való igaz, hogy az ember viszonylag gyorsan lép szintet – legalábbis az elején – és hogy a változatos küldetéseknek köszönhetően annyira nem repetitív a fejlődés. Blizzardék találtak egy arany középutat az AO elég használhatatlan tradeskill-rendszere és az Everquest II idegölő robtolása között is. Grafikailag is meg vagyok elégedve a dologgal – szokásos Warcraft-3D, enyhén rajzfilmes beütéssel. Kiválóan fut Linuxon, csak egy Cedega kell hozzá. Szégyen-gyalázat, de ez egy fizetős program az amúgy ingyenes open source Linux szoftverek között, viszont vannak kerülő- és egyéb utak… Nekem 4.4.3-as verziójú cedegám van, és kiválóan fut rajta a WoW. Csupán annyira van szükség – egy bug megkerülése végett – hogy a ~/.transgaming/config fileba el kell helyezni a következőt:

;; App default settings
;; World of Warcraft settings
[AppDefaults\\WoW.exe\\memory]
“MemoryLayoutOverride” = “0x10000000”
“Windows” = “win98”

A laptop LCD-je 1400×1050-re van optimalizálva ami elég videokártya-gyilkos ha játékokról van szó, de azért egy egészséges 20+ átlag FPS-t produkál a WoW ami egy MMOG esetében bőven elég nekem.

Amiben viszont szintén igazat adok a pletykáknak, viszont nagyon nem pozitív dolog, az a játékosok megoszlása. Ha vesszük a Warcraft III és a Diablo II táborát, ezek nagy része átnyergelt WoW-ra. Csak annyi a baj, hogy egy Action-RPG vagy egy RTS közel sem MMORPG sem komplexitásában sem szellemi követelményeiben. Bár a WoW elég softcore a kategóriájában, azért többet követel, mint gyors point’n’click reflexek vagy “megyünk és gyakunk” stratégia. És pont itt vérzik el a dolog, hiszen aki világéletében csak diablozott annak meglehetősen nehéz elmagyarázni, hogy mi lenne mondjuk a csapatmunka lényege vagy hogyan érdemes viselkedni a többi játékossal. Mi több, bár az MMOG-k a havi előfizetési díj miatt inkább egy idősebb korosztály kiváltásga voltak (ti. pl. Magyarországon a piacon lévő bankkártyák elenyésző százalékával lehet online fizetni, ugyanis legtöbbjük VISA Electron. Dombornyomott VISA-t meg nem adnak csak úgy, nem beszélve a divatba jött elektronikus számlacsomagok és kártyák durva havidíjairól.) Blizzardék szépen átvágták a gordiuszi csomót a boltban kapható game cardok bevezetésével, amit bármelyik tízéves elég pénzzel a zsebében beszerezhet. Innentől aztán kapja az ember a rogue-okat akik gondolkodás nélkül bevetik magukat 30 elit mobba egy instanceben, warriorokat, akik rá se bagóznak ha a priestet ütik, különben sem tanulták meg a defensive stance-t, mert azt quest adja, és a questek “unalmasak”, huntereket, akik max szintűek ,de foglamuk nincs, hogyan kellene egy csapatban dolgozni, mert életükben nem teameltek – nem volt rá szükség. És így tovább. Nem beszélve arról, milyen romboló, amikor a játékosok karakterei ilyen neveken futnak, mint Kissmyass vagy Fartalot. Ehhez kapcsolódik, hogy a guildünk alapításának idején kellettek plusz játékosok, akik aláírták a chartert. Úgy működött, hogy sLD – az Evil Gimps vezetője, azaz a Forrest Gimp – besétált egy kezdő területre és 50 ezütpénz fejében kérte a most indultak segítségét. A válaszok elkeserítőek voltak. Személyes kedvencem a fu!!11 volt… (Anarchy Onlineban hat ember kellett egy organisation alapításához. Legtöbb esetben maximum félórás munka volt összetrombitálni annyit, és még azt sem várták el, hogy vagyonokat fizessen nekik az ember fia.)

Nos, tehát a WoW az egyik oka volt a csendnek, a másik, hogy annyira nem volt jó kedvem az utóbbi időben. Embertpróbáló ez a japán lét, hiába, és néha kiüt a heveny depresszív világszemlélet. Szerdán volt szerencsém együtt ebédelni néhány japánnal Magdi & Zsuzsi csoportjából (Master’s Course). Mélységesen irigylem őket a csoporttársaikért. Fumi, Akiko és Kazuma olyan emberi japánok, akiből nagyon kevéssel találkoztam eddig. Teljesen lazák, ellentétben a társadalomba zárt merev osztálytársaimmal, akik közül mind a háromszáz ugyanazt gondolja, mondja, kérdezi. Például az étkezdéből kifelé menet reflexszerűen megálltam az ajtóban Fuminak, Kazuma pedig mint egy tank át is csörtetett a lány előtt. Mondtam, neki, hogy ez nem volt egy túl udvarias lépés, mire fogta Fumit a fejénél fogva és viccesen áttuszkolta maga előtt az ajtón. Jellemző, hogy a két lány jövőre egy évre külföldre megy kutatni…

Az undergraduate tanulmányok olyan értelmetlennek tűnnek. Azt kell hogy mondjam, így az első évben angol és magyar szakkifejezések japán megfelelőjén túl sokat nem tanultam. Az óráim egy része azért unalmas, mert már nagyon is ismert dologról szólnak. Ezek például a kyoyogen-ek, az általános ismereti órák. A jelenlegin épp Japán népességének a változásáról beszélünk, valamint arról, hogyan indukálja az ipari társadalom az elöregedést. A tanár gyakorlatilag összefüggő szöveget vetít ki a projektorával – semmi vázlat vagy logikus felépítés. Valamiért ráadásul úgy érzem az utóbbi háromszor kilencven perc belefért volna egyszer kilencvenbe is… Aztán vannak azok a fajta órák, példának okáért az alkotmányjog (kenpo), ahol alig értem az oktató magyarázatát, mert rendkívül gyorsan beszél, és tele van tömve a mondanivalója szakszavakkal. A japánok – legyen bármelyik fajta óráról is szó – nem izgatják magukat nagyon, szépen egyenletesen alszanak az órákon. A kiscsoportosokon is, mint az angolóra, az első sorban a tanár orra előtt. Legutóbb németórán a tanár odament az egyik diákhoz és felébresztette (!) hogy válaszoljon a kérdésre. A nevezett srác utána szépen fogta magát és visszaaludt! Mindezt miért? Mert történjék bármi az órára be kell járni. Az nem fontos, hogy részt is vegyen – amolyan Gárdonyisan “csak a teste“. Csak én érzem elrontottnak a hangsúlyt? Miért van értelme bemenni egy órára ha úgyis csak alszol? Az egy dolog, hogy a világnak ezen a felén nem tekintik szörnyű tiszteletlenségnek az érdektelenség ilyen nyilvánvaló kinyilvánítását, de ettől még értelmetlen a dolog. Persze a japánok a munkahelyen is ezt csinálják. A világ legszorgalmasabb népének sztereotípiája valójában azt takarja, hogy haszontalanul ülnek a munkahelyen óraszám, miközben valós munkát nem végeznek. Az egyetem erre kiváló iskola.

A másik félrehelyezett hangsúlyra az szemináriumom és az angolóráim világítanak rá. Mégpedig, hogy nem az a fontos, hogy valóban megértse az ember amit tanul, hogy aktívan tudja használni a tudását, hogy gondolkodjon. Angolórákona tanár a kiosztott közepesen nehéz algol szövegeket magyarázza egész órán japánul huszoniksz mélyen alvó japánnak. Hiába, első óra, még mindenki álmos. (Én tüntetően Newsweek-et szoktam olvasni, ha már nem engedték meg, hogy ne járjak be.) A szemináriumonkon pedig egy angol szöveg volt a soron, amit szintén a tanár magyarázott el. (Engem ezen az órán nagyrészt levegőnek néznek, ami sérti az önérzetem, de legalább nyugi van. Bár fenntartom, hogy inkább szenvedek egy nehéz kérdéstől, mintsem üljek ott másfél órát szobadísznek.) Itt is feltűnt, milyen mélységekben nem értik az olvasmányt a japánok. OK, én sem állok sokkal jobban egy japán szöveggel, de ha ennyire nem értik, akkor minek olvastatnak velük ilyet? Valamint vérlázító az a tettetés, amit akkor követnek el a hallgatók, ha nem tudják a választ egy kérdésre. Igen ritka, hogy a “nem tudom” elhagyja a szájukat, akkor is hosszú percek hallgatása, a papírok lapozgatása, és a szöveg meredt fixálása után. Ilyen esetekben a légy zümmögését is lehet hallani az osztályteremben, a tanár türelmesen várakozó állásba helyezkedik, a diák hallgat, mint a sír, mialatt a többiek békésen alszanak. Ezt eljátsszuk néhányszor, és amikor a csigalassúsággal menetelő percek száma eléri a kilencvenet mindenki elégedetten hazamegy. Okosabb senki sem lett, de be lehet húzni egy strigulát a nagy képzeletbeli naplóba, hogy igen, ezen is résztvettünk.

Vizsgaidőszakban a japánok egy nap alatt elolvassák a tankönyvet, és azokból a tárgyakból is simán átmennek, aminek az összes óráját végigaludták. Nyelvekből vagy megbuknak, vagy nem. Szerencséjükre szóbeli vizsga vagy magnóhallgatás egyáltalán nincs, csak a jól begyakorolt tankönyvi példamondatokból összeállított feladatsor. Plusz ugye x% az órai (szigorúan inaktív) részvétel. Az én helyzetem egy kissé nehezebb, például ha én hiányzok egy háromszáz fős előadóból az a tanárnak azonnal feltűnik amikor először felpillant a jegyzeteiből. Könyveket sem szoktam japánul egy nap alatt elolvasni.

Shikata ga nai, járok órákra, néha viszek magammal valami irodalmat is. Az én génjeimből hiányzik az órán alvás képessége, vagy inkább a lelkiismeretem tiltakozik ellene. Jó-e vagy sem, (Kell egyfajta belső türelem amikor az ember egy tizennyolc éves japánnal beszélget.) az osztálytársaim mostanra eléggé ignorálnak. A gaijin. Gazdátlan Árnyék.