Japánismeret 101
Avagy bevezetés a japán bürokratikus rendszerbe.
Reggel jó korán fölkeltem és elindultam a rendőrségre. Természetesen esett az eső megállás nélkül. A rendőrség két vasútállomás között van, tehát a gyalogláson kívül nincs más mód a megközelítésére. Előadtam a problémámat ismét sikeresen megőrjítve a fél rendőrséget. Az ügyintézőm nagyon ragaszkodott az angol nyelvhez - pedig az én japánomnál kb. tízszer rosszabbul beszélt - még egy angolul beszélő rendőrt is akart keresni. Hiába magyaráztam, hogy inkább koncentráljon a problémára, majd hogy én hogy értem meg, az az én bajom. Van annyi nyelvi rutinom, hogy úgyis addig vallatom, amíg fel nem fogom, mit akar mondani. Mindenesetre ha én nem kezdeményezek megint, még annál az egy óránál is tovább szenvednek, amennyit ott voltam. Megmutattam nekik a telefonszámot, amiről pénteken hívtak, mire kiderítették, hogy ez a Nadai Kapitányság száma, tehát menjek oda. A tényt, hogy a telefonálóm direkte azt mondta, a Fukiai Kapitányságra menjek, negligálták. Közöltem velük, hogy megy a pék másik rendőrségre ilyen esőben, hívják föl őket, és derítsék ki, miért ide küldtek. Annyit értem el, hogy szóltak az ottaniaknak, hogy hívjanak fel mégegyszer. Hogy ez rajtam hogy kellett, hogy segítsen azt nem tudom, de legalább az ő lelkiismeretüket nem terheltem többé - ez is valami.
Ismét felhívott a titokzatos telefonálóm és vagy én voltam jobb passzban, vagy ő használt egyszerűbb nyelvezetet, de kiderítettem, hogy a biciklim állítólag egy begyűjtőhelyen van, ahová az illegális helyen leparkolt bicikliket és kismotorokat szedik össze. Sőt, fény derült arra is, hogy azért küldött el a rendőrségre, hogy szerezzem meg a bejelentés ügyiratszámát, merthogy az majd kelleni fog. Mondjuk az ügyiratszám végig nálam volt, de mindegy... Ismét felkerekedtem tehát biciklikeresőbe. Nem olyan egyszerű ám Japánban megtalálni egy helyet amit egy zúgó telefonon keresztül magyaráztak el, hogy merre van. Az időközben mintha dézsából öntenék stílusúvá felfejlődött eső sem segítette elő az akciómat. A megadott vasútállomás környezetében ráleltem egy biciklitárolóra. Az irodista/őr isteni szerencsémre kicsit beütéses lehetett, alig lehetett érteni mit mond. Már úgy értem egy japán se értette volna, nemhogy én. Enyhén félelmetesnek nézett ki. Hosszas keresgélés után közölte, hogy itt ilyen számú bicikli nincs, de az én alvázszámom "B" betűvel kezdődik (kicsit paradox, eh?) és ő az A, F, G és H betősöket tartja nyilván, a B a másik irodához tartozik. Szakadna rá a bódé, ez tartott neki közel húsz percig.
A másik "iroda" (bódé) gazdája viszont angolmániás volt. Egy szó japán nem hagyta el a száját. Jól néztünk ki, én mint külföldi magyaráztam neki japánul, ő meg angolul válaszolt. (Próbált válaszolni.) Először is kinevetett, hogy magam keresem az ellopott biciklim. (Itt gondolkoztam, hogy szájon vágjam-e az esernyővel, de sajnos szükségem volt rá... mármint az ipsére. Meg az esernyőre is.) Ő sem találta a nyilvántartásban a biciklit. Szép türelmesen elmondtam neki, hogy nekem a rendőrség mondta, hogy itt keressem. Erre mondta, hogy esetleg próbáljam meg a kicsit lejjebb lévő parkolót, ahová az illegális helyen leparkolt bicikliket és kismotorokat szedik össze... Tök jó, hogy már öt perce magyaráztam neki, hogy ezt a helyet keresem. Namindegy, ne tévesszük szem elől a célt.
A Városi Kerékpár- és Kismotorbegyűjtőhelyen amint megláttak szó nélkül elindultak a biciklik felé. Mondom, álljon meg a nászmenet, és meglobogtattam a rendőrségi papírom. Azt mondták, aham, akkor menjek és keressem meg a párezer bicikli közt az enyémet. Úgy látszik nyilvántartásra nem telik. Rövid ázás után szerencsére rátaláltam az időközben amortizálódott egykori biciklimre. A kormányt tartó fémszínű fémkar meghatározhatatlan zöldes árnyalatúvá korrodált, míg az öszes csavar szépen berozsdásodott. Mint kiderült május 18-a óta ott áll a bicikli tűző napon, esőben, szélben a szabad ég alatt. Hát mit mondjak, látszik rajta...
Következő sokk az átvevés után ért. Elém álltak, hogy oké, 2000 yen a tárolás. Meg ahogy azt elképzelik, mondtam, hiszen ellopták, fizettessék ki a tolvajjal. (A biciklin még rajta volt az elvágott zár.) A rendőrségi papíromra közölték, hogy ez nekik nem elég, ettől én még fizessek. Ha viszek nekik 10 napon belül egy nagyobb A4-es igazolást, akkor visszaadják a pénzem, de csak abban az esetben ha a bejelentés napja megelőzte a megtalálás napját. Fizettem, miközben egyre jobban hiányzott a lefoglalt szuronytőr.
A következő harci feladat a hazakerekezés volt. Száz métert tehettem meg, amikor úgy rázendített az eső, mint még soha. Az idei évi csapadékmennyiség 90%-a abban a tizenöt percben hullott Kobe földjére amíg én hazahajtottam a megszerzett biciklim. Úgy viccből tartottam az esernyőt a fejem fölé, így csak nyaktól lefelé lehetett a ruhámból csavarni a vizet mire hazaértem. Itthon kiderült, hogy a táskámban szabályosan áll a víz: elázott a filofaxom, a számológépem és az elektornikus szótáram. Ennyit a hátizsákom vízállóságáról. Bár az eső kaliberét tekintve nem biztos, hogy a Samsonite okolható elsősorban a kárért, hiszen egy tenegeralattjáró is beázott volna abban a zivatarban. Váltottam az övtáskámra és alindultam a ronggyá ázott papírjaimmal nagyobb méretű igazolásért a rendőrségre. Ott kedvesen közölték, hogy ők olyat nem adnak, csak egy kisebbet, és annak tökéletesnek kell lennie. Jó, hogy ilyen egyertértés van a rendfenntartó és közigazgatási szervek között. Pedzegettem, hogy ha ezek megint visszaküldenek a most kapott igazolással, akkor komolyan sérülni fog a lelkivilágom. Mondták, hogy ez esetben hívjam fel őket, és megbeszélik egymás közt... Ekkor vettem észre, hogy én 19-én jelentettem be a biciklim eltűnését, azaz pont egy nappal később, mint ahogy azt megtalálták az Ooji Parkban és elszállították! Hogy az egerek rágnák szét a rendőrséget, és sáskák lakmározzanak a maradékon; ez a dilettáns banda nem volt képes kinyomozni, hogy az általam bejelentett bicikli egy napja egy városi tárolóhelyen szunnyad! Mi több, közel két hónapba tellett nekik ezt a bonyolult esetet felgöngyölíteni, mialatt a tulajdonomban lévő jármű rommá rozsdásodott. Valaki szépen elvágta a záram, és joyride-olt a biciklimmel néhány napig, majd kihajította a parkban. Én ehelyett az ember helyett fizettem kétezer yent a "tárolásért". (Értsd: fél négyzetméter betonplaccért.) A tárolóban meg teljes lelki nyugalommal rohasztottak két hónapig egy biciklit, amin egy láthatóan elmetszett zár lógott. Igaz is, kinek jutna eszébe, hogy ezt esetleg ellopták...
Bright side: megvan a biciklim. LOL