sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

Bereg IC 8:59

Na kérem ide is rég írtam. Nem panaszkodhatok, mozgalmasan telik az itthonlétem bizonyos szempontból. Ehhez hozzátartozik, hogy nem írtam journalt. Amúgy is mindig él bennem a kétség, hogy amit írok az nem érdekes. Még Japánban is megvolt ez, hiszem ami esetleg itthon kuriózum, az nekem mindennapos lehet. (Ezt már le is írtam talán itt.) Különösen jellemző ez itthon, ahol aztán tényleg futsu (általános) dolgok történnek velem. Anno legalább angolul írtam, ami arra jó volt, hogy én talán kevesebbet felejtettem, és idegen nyelven amúgy is sokkal könnyebben fejezi ki magát az ember még olyan dolgokról is, aminek leírásába anyanyelvén belepirulna. Érdekes lenne tudni, hogy milyen országokból olvassák az emberek a sesamhut. Van ugyan statisztikám, de csak az IP-ket írja ki, nem keres hozzá whois-t. Ez az egyetlen, ami jobb volt a régi statisztikai rendszeremben, de csak ezért nem lassítom az oldalt két statisztikával.

El is felejtettem írni, épp az InterCity-n ülök Pest irányába. (Ölemben laptop, fejemen fülhallgató, 100% újgazdag ficsúrnak festhetek…) Kíváncsi vagyok, mi fogy ki előbb, a laptop akkuja, vagy az én írhatnékom. Az előbbire tippelek, mert bár volt alkalmam kiélni idült grafomániámat annak ellenére, hogy nem postoltam ide, azért képes vagyok elcsevegni a Word-el elég hosszú ideig.

Lássuk mi történt december 27-e óta. Például véget ért 2004 és elkezdődött 2005. A váltást én az AIESEC-es ismerőseim társaságában töltöttem. Azt írtam ismerőseim, de ez nem teljesen helytálló. Arra kellett ráébrednem, hogy bár a party zártkörű volt, rengeteg résztvevőt sohasem láttam azelőtt. Ez csak részben volt köszönhető a külsős jelenlétnek. Nyolc hónap nagy idő, az AIESEC-ben meg rengeteg. Például jöttek új elsősök, akik mostanra már alaposan benne vannak a szervezetben. Én is kezdek elfelejtődni, legalábbis olyan szinten, hogy még ha tudja is valaki, hogy ki vagyok, nem sok mindent tud velem kezdeni. Nem csodálom, gyakorlatilag külön világban éltünk egy ideje. Nekem sem túl izgalmas sztenderd “Milyen Japán?” kérdésekre válaszolni. Amúgy sem tudnék nagyon érdekeseket mondani, mert jobbára tanultunk. (Többnyire tanultunk… ;) /”Táncoltunk. Többnyire táncoltunk.” – Rendőrakadémia/ Néha kezdem azt érezni, mintha nem tartoznék ebbe az országba. Talán ez az a re-kulturális sokk, amiről még AIESEC bevonótáborban hallottam először. Azaz a külföldi gyakorlatra kiküldött SN (student nominee) visszatértekor porblémának éli meg az újra beilleszkedést. Hát kezdem megérteni ez mit jelent. Bár én nemsokára megyek is vissza. Remélem ott nem lesz megint rossz kedvem emiatt. Ennek némileg ellentmond, hogy amint beteszem a lábam Japánba, máris pótvizsgázhatok. Mindegy, a remény hal meg utoljára. /”Hope is a good thing, and good things never die.” – The Shawshank redemption/

Újévkor célszerű valamilyen alapgondolatot keresni a következő évre. Én is gondolkodtam ilyesmin, aztán végül Neil Gaiman blogján találtam meg. (Aki nem ismeri a nevezett személyt, az sürgősen vegyen egy Amerikai isteneket vagy Coraline-t.) Hiába, aki hivatásos író, nálam kicsit jobban tudja ezt megfogalmazni:
May your coming year be filled with magic and dreams and good madness. I hope you read some fine books and kiss someone who thinks you’re wonderful, and don’t to forget make some art — write or draw or build or sing or live as only you can. And I hope, somewhere in the next year, you surprise yourself.
Élj úgy, ahogy csak Te tudsz. Nem egyszerű nem feloldódni a tömegben, és mégis részének lenni; megtalálni azt, milyen is az az élet, ahogyan csak én tudok.

Ahogy a fentieket elnézem, kezdek erőszakot elkövetni a magyar nyelven. A szavaim nagy része szép piros Word-hullámos vonalat kapott, pedig elvileg nem hibásak. Csak épp nem teljesen magyarul vannak…

Azt hiszem egyelőre az akku nyert. Második felvonás hazaúton.