sesam.hu

🏢 Engineering Manager ⛰ trail runner 🇭🇺 Budapest, Hungary

chookyuu

Jó ideje nem jutottam el odáig, hogy írjak a journalba. Csütörtökön megvolt a nyári szünet előtti utolsó két vizsgánk. Ezzel befejeztük az alapfokú japán nyelvtankönyvünket. Három és fél hónap alatt! Tegnap megkaptuk az eredményeket is. Sajnos én még nem pihenhetek, ugyanis a kanjitesztem nem sikerült, ismételni kell. A nyelvtanom 73%. Ez messze nem jó, de legalább átmentem. A nyelvtan kifejezetten cseles volt, mindenki panaszkodott rá. Nem is csoda, hiszen néhány legutóbbi dolog, amit tanultunk elég bonyolult. A kedvencem a kansetsu ukemi azaz a közvetett szenvedő szerkezet. A lényege, hogy az alanyt mindig kellemetlenül éri az adott cselekmény. Idézem a nyelvtankönyvem: “Ezeket a mondatokat nem lehet hasonló szenvedő szerkezettel lefordítani magyarra (angolra sem.)” Pl.: Watashi wa doroboo ni saifu wo nusumaremashita. Ez kb. a következőt jelenti: Én egy tolvaj által a pénztárcámat el lett lopva. A szép az, hogy a pénztárcát megtenni alanynak – mint az angolban – (a pénztárcám el lett lopva egy tolvaj által) helytelen, nem használják. Na ilyesmiket tanulunk. Obelix erre biztos azt mondaná: bolondok ezek a japánok…

Az utolsó leckében megismerkedtünk a keigo-val. A keigo udvarias nyelvet jelent. Japánban egyáltalán nem mindegy, hogy kihez beszél az ember. Feljebbvalóval, tanárral, sőt, idősebb diákkal (!) beszélgetve más szavakat, teljesen más igéket (ugyanarra a tevékenységre) és más nyelvtant (!) kell használni. Bonyolítja a dolgot, hogy létezik egy ún. szerény mód is, ami magunkat alacsonyítja le a beszélgetőtárshoz képest. Természetesen szintén más igékkel, nyelvtannal. Ez az egész azt eredményezi, hogyha mondjuk egy jobb szállodába bemennénk nem sokat értenénk meg a legegyszerűbb mondatokból sem.

A japán világszemléletre példa lehet az is, hogy ellentétben a nyugaton megszokottaktól, ha vendégségbe mész valakihez, nem azt mondja, gyere, tele az asztal étellel, egyél, hanem: Nincs semmi, egyél. (Nani mo arimasen ga, meshiagatte kudasai.) Megfigyelhető, hogy a meshiagaru (eszik, szerény mód) igét használják, ami a beszélgetőtársat magunk fölé helyezi a normál taberu (eszik) ige helyett.

Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a japán nem hozható egyértelműen kapcsolatba egyetlen ma beszélt vagy holt nyelvvel sem. Bár kínai karaktereket használnak, a japán inkább a koreai és altáj nyelvekhez (koreai, mongol) hasonlít. A legmodernebb elképzelések szerint a japán a dél-kinai rizstermelők, az altáj népek és a buddhizmus hatására áttranszformálódott csendes-óceáni nyelv. A japánt ma körülbelül 125 millióan beszélik, és ezzel a világ 10 leggyakrabban beszélt nyelvei között van.

Természetesen olyan apróságok, mint vizsga a japánokat nem térítik el attól, hogy oktassanak is. Szerdán befejeztük a könyvet, csütörtökön vizsgáztunk és pénteken elkezdtük az új könyvünket, a chookyuu nihongo-t (Középfokú japán). A könyv jelentősen eltér az előzőtől. Először is nincs angol nyelvű nyelvtani magyarázókönyv, csak a japán tankönyv. Hiányzik a szószedet könyv is. A kanjikönyv is megváltozott. Eztán japán és kínai olvasatot egyszerre tanulunk, valamint nem csak egy több kanjiból álló szerkezetet tanulunk egy adott kanjihoz, hanem többet. Ami eddig nem volt, és most kaptunk az a szövegértés-könyv.

Az új tananyag miatt az oktatási rendszer is megváltozott. Az E osztályos óráink továbbra is változatlanok, de a közös órák megszűntek. Helyettük négy speciális óra van. Két chookai (hallgatásértés), és egy-egy dokkai (olvasásértés) és hanashikata (beszéd). Ide nem a régi osztályaink szerint vagyunk besorolva, hanem új – elvileg tudásalapú – rendszer szerint. Más tanáraink is vannak, én 3 órámra is olyan tanárhoz járok, akivel eddig nem volt dolgom. A legnagyobb poén ezekben az órákban az, hogy ezekre az órákra külön számolják a jelenlétet. 20% feletti hiányzás esetén automatikusan 0 pontos a vizsga. A következő vizsgáig azonban van 4 dokkai, tehát egyet sem lehet kihagyni…

Két közlekedési tapasztalattal is gyarapodtam. Még régen Shinjukuba mentünk Norbival biciklivel, és természetesen nem a kijelölt helyen parkoltuk le a biciklijeinket. Igazából volt ott egy parkoló, és egy lift. A lift egyik oldala még parkoló volt, de a másik nem, persze nekünk ez nem tűnt fel. Mikor visszamentünk a biciklikhez, mindkettőn volt egy rózsaszín-piros papír (ilyen hülye színeket használnak) 2000 yenes büntetésről. Csak egy papír volt, nem tudtunk vele mit kezdeni, gondoltuk ha majd kell nekik a pénz, küldenek egy csekket vagy ilyesmit. Ugyanis minden bicikli kötelezően be van regisztrálva a rendőrségen, mint nálunk az autók! Aztán nemrég Reiko – Norbi japán barátnője ;) – kiderítette, hogy ez csak egy figyelmeztetés, hogyha hosszabb ideig otthagyjuk, akkor elszállítják, és megbüntetnek.

A másik dolgot a vasúti átkelőknél figyeltem meg. A japánok autóval szépen felsorakoznak a sorompónál, és amikor fehérre vált a lámpa nem ám mint a bolondok nekiindulnak, hanem mindig megvárják, amíg az előttük álló autó teljesen át nem ért a vasúton, és csak akkor mennek át ők is. Érthető, ha az előttük levő autóval valami történik, ők ott ragadnának a síneken. Persze nálunk akkor is átmennek, ha piros van…

Ennek a hétvégének annyi pozitívuma van, hogy a hétfő ünnepnap, umi no hi, azaz a tenger napja, nem kell iskolába menni. Ezt ellensúlyozandó fogalmazást kell írni és nekem kanjikat tanulni a re-exam-re. Nyári szünet majd július 30-tól…